Egy mosoly, mint álarc feszül arcomon,
lám, önmagam megtagadni nem tudom.
Hallgatom a csendet, mely bentről feszít,
mely csak még több beszédre kényszerít.
Fáradtan lépek, keresem az utam,
az élet lassan nem más, mint egy futam.
Veszítesz néha, és a földre kerülsz,
s az önsajnálatban szépen elmerülsz.
Fáradtan ülve csak nézek reád,
Latolgatom, mondjam-e mi bánt?
De győz a szokás nagy hatalma
s a hamis nevetést babusgatva
állok fel és indulok el újra,
reményt kényszeresen csiholva.
