Álmok vagy valóság?

Mikor még gyerek voltam, (na nem mintha most a nagy komoly felnőtt tőkéletes példánya lennék) gyakran kaptam meg, hogy ne csak olvassak, hanem éljek is. Mert észre sem veszem, és elszalad mellettem az élet. Nem zavart különösképpen a gondolat, hiszen azért olvastam, hogy pontosan az élettől meneküljek el, egy olyan világba, ahol a jó végül mindig győz, és a rossz elnyeri méltó büntetését. Nem zavart, hogy bezárkózok, és minden tudásomat, kifejezőképességemet, érzelmeimet és gondolataimat csak kényszer hatására fejtem ki (órán, vagy egy fogalmazásban). És ezzel így el is telt jó néhány év.
Azóta sok minden változott, sokak segítettek benne, és rengeteg mindent megtanultam magamról, az emberekről. De egy valami nem változott. Az olvasás iránti szeretetem. S a vicces, hogy talán ezért is "élek". Mert egy olyan közösség tagja lettem, ahol mindenki olyan könyvbolond (vagy inkább könyvhedonista :D), mint én. És nem csak a neten szereztem új barátokat így, hanem sokukkal a valóságban is megismerkedtem. Képesek vagyunk egy másik városba elmenni, csakhogy lássuk végre a másikat, egy jót beszélgessünk. Erre példa az én szombati kiruccanásom a debreceni könyvhétre. Most belemehetnék abba, hogy azokat az éveket kompenzálom ezzel a rengeteg új barátsággal, amiket kihagytam. És lehet. De nem zavar, és igazából nem is érdekel. Szeretek szeretni, és szükségem is van arra hogy szerethessek. És hogy valamilyen szintig engem is szeressenek. És mindezt megfűszerezhetjük egy kiadós mit olvastál, és mit kell feltétlenül még olvasnod beszélgetéssel. Annyi különböző ember, mégis van valami közös bennünk. Amit meg is tudunk osztani a másikkal. Örülök ezeknek a dolgoknak, és örülök az újabb olvasmányoknak. Hogy kölcsönadok, és kapok. Nem csak könyvet, hanem annál sokkal többet is. Azt az érzést, hogy valahova tartozom. Egy közösséghez. Emberekhez.
És ez a részem éppúgy hozzám tartozik, mint az, aki imád a biológiával foglalkozni, aki szeret az egyetemistákhoz tartozni, és az ottani barátait éppúgy szereti. Annyiféleképpen tartozunk valahova. És mégis...néha mások oly nehezen fogják azt fel, hogy ez is mi vagyunk, ezt is szeretjük. Ma is néha megkapom, minek olvasni, ahelyett hogy inkább buliba járnék. És a furcsa pillantások, amiket egy-egy könyvről szóló lelkesbeszámolásomkor érzek magamon (nem a barátaimtól, ők tudják milyen vagyok :D) sem szűntek meg. Csak már nem zavarnak. Inkább elszomorítanak. Az olvasás nem csak menekülés, bár tény, hogy jóval egészségesebb, mintha más eszközöhöz fordulnék. És nem álomvilágban élek (bár néha nem volna rossz). Én ezáltal nem kevesebb leszek, hanem több. Na meg más. De ez nem kellene hogy baj legyen...