Az angyal fáradtan ült a padon, s próbálta megérteni, miért van még mindig az emberi világban. Azt már rég elfogadta, hogy azért került ide, mert nem értette meg ezeket az élőlényeket, nem tudta elfogadni, hogy lehetnek jó tulajdonságaik is, ő csak azt látta, hogyan ölik egymást halállra, irigykednek, csalnak, lopnak, hazudnak. Ezért hogy tanuljon leküldték közéjük. Igazi büntetésnek fogta fel. Aztán ahogy kénytelen volt alkalmazkodni az új helyzethez, kezdte megérteni a dolgokat. Volt szerelmes, és megcsalt. Gazdag és szegény. Sikeres és vesztes…mindennek megtapasztalta mind a két oldalát. Akkor miért van még itt lent? Miért nem mehet vissza?
Nézte a parkban sétáló, futó, beszélgető embereket. Ahogy kettesével, vagy még többen együtt töltik az idejüket. Ő pedig egyedül van, magányosan…és ekkor rájött. Sok mindent megtapasztalt, de talán a legfontosabbat nem. Nem szerzett magának barátokat.
Ahogy teltek a napok, ideje nagy részét azzal töltötte, hogy a környezetében lévő baráti társaságokat figyelte. Próbálta megérteni, mi működtethet egy ilyen kapcsolatot. És mitől lesz jó, és hosszantartó. Férfiak, nők, kis és nagy baráti társaságok…és hiába nézte, nem értette. Néha annyira különböző személyiségek maradtak együtt, miközben a hasonlóak néha szinte pillanatok alatt szétmentek. Kezdte kapizsgálni, hogy ezt bizony csak akkor fogja érteni – ha fogja egyáltalán – ha ő maga is benne lesz. Csakhogy. Egy barátság alapja az, ha megbíznak egymásban, és elfogadják a másikat olyannak, amilyen. De ki tudná felfogni azt, ami ő valójában? Egy per pillanat „bukott” angyal. Milyen kapcsolat lenne az, ahol rögvest hazugsággal indít az ember? Bárhogy próbálta ezt az ellentétet feloldani, nem sikerült. Így míg ezen görcsölt, a világ beszűkült, s még jobban elszigetelődött a világtól, az emberektől…
Egy nap, ahogy szokásosan a parkban üldögélt, feltűnt egy fiatal lány. Egyedül volt, mindössze egy könyv és az mp3 lejátszója volt nála. Ezekkel elhelyezkedett, és elmélyülten olvasni kezdett, anélkül hogy a környezetére egy pillantást is vetett volna. Ahogy teltek az órák, úgy fogytak az olvasatlan lapok, és ahogy besötétedett, sietősen távozott is. Ő pedig meglepődve figyelte távolodó alakját. Ő volt az első olyan ember, akit jól láthatóan cseppet sem zavart az egyedüllét. Mindenki vágyott arra, hogy társaságban legyen. Más-más okból ugyan, de ez nem is volt fontos. De ez a lány...nem igényelte azt, hogy mással ossza meg az idejét. És ez kíváncsivá tette őt.
A harmadik nap, amikor ugyanúgy megjelent, bár más könyvvel, nem tudta magát visszafogni. Lassan elindult feléje, és megállt mellette.
- Szia! Zavarlak? – kérdezte halkan.
- Hm? Jah, nem. – nézett fel rá meglepetten, miközben odébb csúszott, hogy le tudjon mellé ülni.
A percek csendben teltek, miközben zavartan azon gondolkodott, hogy mit is mondjon, hogyan kezdjen bele. „Hogy tudnak az emberek olyan fesztelenül barátkozni?” Ám ekkor tekintete a könyv borítójára esett, és hálásan felsóhajtott. Olvasta. És elkezdtek beszélgetni.
- Továbbra sem értem, mi értelme van annak, hogy eljátssz egy olyan viselkedést, ami nem igaz rád, csak azért, mert úgy érzed a barátod ezt várja el. Milyen barát az ilyen?
- Emberi.
- Jó, mindig ezzel jössz. Lehet, hogy nem vagyok ember, de akkor is. Ennek semmi értelme. Vagy, aki vagy. És ezen nem tudsz változtatni.
- Nagy nyomás az, ha megakarsz felelni a másiknak.
- Mindenáron?
- Akár. – az értetlen tekintetett látva felsóhajtott, és magyarázni kezdett. – Érezted már azt, hogy szeretnek? Úgy igazán?
- Igen. – jegyezte meg, néhány perces gondolkodás után.
- És milyen érzés volt?
- Nagyon jó. Valakinek éreztem magam, jó volt tudni hogy valakinek szüksége van rám. Pont rám.
- Ezért az érzésért sokan sokat feltudnak adni. Mindenkinek szüksége van arra, hogy szeressék. És hogy ő maga is szerethessen. És a mai világban, ahol előtérbe került az egyéni személyiség, vélemény…nehéz olyan embert találni, aki elfogad olyannak, amilyen vagy. Még úgyis, hogy esetleg nem mindennel ért egyet, vagy nem mindent ért meg. De elfogad. Sokan annyira arra álltak be, hogy minden áron érvényesítsék önmagukat, hogy a másik véleményét már nem hallják meg. Az, hogy ellentmondj nekik, pedig elő sem fordulhat. És ha ilyen barátot fogsz ki, akkor megpróbálsz neki megfelelni, csak hogy ne veszítsd el.
- De az ilyen ember nem barát.
- Ma nem egyszerű igazi barátokat lelni. És ha félsz a magánytól, akkor beéred azzal, amid van.
- Értem. És te?
- Mit és én?
- Téged sosem látlak mással. Miért nem?
- Most pihentetem a dolgot.
- Pihenteted??
- Igen. Nagyon fárasztóak tudunk lenni, mi egyszerű halandók. – mosolyodott el.
- Nekem mondod?- kérdezte gúnyos mosollyal. – De komolyan.
- Szeretem az embereket, szeretek szeretni. Akár a többiek. De néha olyan érzésem volt, hogy nekem nagyobb szükségem volt arra, hogy szeressem a másikat, mint neki, hogy én szeressem. Máskor pedig fárasztó volt, hogy folyamatosan bizonygassak. – nézett ki az ablakon elgondolkodva. Majd egy grimaszt vágva folytatta. – Nem felemelő érzés, hogy amit adni tudsz, az nem elég a másiknak, hogy több kell neki. Vagy pont, hogy kevesebb. Így inkább kicsit pihentetem a dolgot. Szeretek magamban lenni. Persze nem örökké, ahhoz nem vagyok elég antiszociális. De meg van a maga bája, ha rövid ideig csinálja az ember. Talán megint rájövök arra, miért jó, ha van valakinek egy barátja.
- Akkor miért nem küldtél el engem is? – kérdezte kíváncsian.
- Nem tudom. Talán lassan megint szeretném, hogy elfogadjanak. Minden hibámmal, és rigolyámmal, rossz tulajdonságommal együtt.
- Hiányozni fogsz.
- Azt hittem, várod, hogy visszakaphasd a szárnyaidat.
- Így is volt. De…
- Ugyan már. Te legalább tudni fogod, mi van velem. Na de én? Mit kezdjek veletek, amikor még internetet sem használtok? Nesze neked kapcsolattartás. – nevetett fel. Majd elkomolyodva átölelte az angyalt, és hátra lépett.
- Köszönöm.
- Mit?
- Hogy megpróbáltad megértetni az emberi barátságok lényegét.
- Sikerült?
- Ahhoz túl bonyolult, de azért közelebb kerültem a megoldáshoz.
- Ha megfejted végleg, akkor kérlek, közöld valahogy velem is.
- Jó, majd dobok egy égi jelet.
- El is várom. De csak szolidan. És érthetően. Mondjuk írd fel a felhőkre gyöngybetűkkel.
Egymásra vigyorogtak. A következő pillanatban pedig már csak egymagában állt a fák alatt. Mindössze egy hófehér toll maradt a kezében, mint emlékeztető, hogy az elmúlt nap nem csak álom volt.
- Na, milyen volt az emberek között?
- Érdekes.
- Megérte?
A csuklóján lévő gyöngykarkötőre nézett, melyet ajándékba kapott. – Meg.
A lány pár nappal később a szokásos helyén olvasott a parkban, amikor egy árnyék vetült a lapokra. Felnézett, s egy kisebb csapat vele egykorú fiatalt látott. Zavarukban egyik lábukról a másikra álltak, majd a legbátrabb megszólalt.
- Szia. Nem akarunk zavarni. Csak jó ideje láttunk itt egymagadban, és arra gondoltunk…hogyha nem zavarunk, és volna kedved…szóval akkor esetleg csatlakozhatnál hozzánk is.
- Hozzátok?
- Igen. – emelte fel egy másik a kezében lévő könyvet. – Közösen szoktunk olvasni itt kint, és megbeszéljük az olvasottakat, miközben eszünk-iszunk.
Egy percig latolgatta a dolgot, majd rábolintott. –Miért is ne? – S néma léptekkel követte a többieket pokrócokig, ahol kisvártatva már egy komoly beszélgetésbe bonyolódtak.
