Azt a mindenit neki. 5 hónap. Ennyi ideje nem ültem le a klaviatúra elé, és írtam erre a platformra. Igazából nem meglepő, mert olyan szinten összecsaptak a fejem felett a hullámok, mint az elmúlt 3 év alatt még soha. Pedig már párszor éreztem azt, hogy nem az igazi a dolog, vagy éppen nem arrafelé halad, amerre szeretném. De ez most tetőzött. Vagyis hát nem most, hanem néhány hónapja, de eléggé megrengette a világomat.
Azt hiszem utoljára Sümeg előtt jelentkeztem, amikor eléggé be voltam szarva a konferencia gondolatától. Ami amúgy meglepően jó volt. Nagyon szép volt a hotel (oda még egyszer barátommal visszamegyek, az tuti :D), igazából az előadások is érdekesek voltak, bár főleg orvosi vonalon mozogtak, és jó volt a kaja :D legalábbis én nem panaszkodtam. Jah, és lepacsiztunk egy-két lóval is :D.
Aztán ismét beborultak a dolgok. Nem állítom, hogy nem tettem érte, hogy a főnököm elővegyen. Viszont talán most ültem le igazán, végig gondolni azt, hogy miért csinálom ezt, és hogyan. És legfőképpen van-e neki értelme? Megéri ez nekem? Akarom ezt? És ha nem, akkor csak azért mert menekülök a problémák elől, vagy tényleg nem ez az én utam?
És igazából nem tudtam dönteni, mert ahogy hullámzott a hangulatom, úgy lengett a mérleg nyelve erre-arra. Az egyik este még anyámnak azt mondtam, nem bírom és felmondok, vagy éppen sírva fakadtam a telefonban. A másik pillanatban jobb akartam lenni és csinálni. Hogy a következő napon teljesen üresnek érezzem magam, és tök érdektelennek mindent.
Közben elköltöztem egy másik albérletbe is, csak hogy ne unatkozzak, ha netán egyenesbe jönnék érzelmileg :D. Persze ehhez kapcsolódott, hogy magánéleti vonalon is voltak mélypontok. Nincs annál jobb, mint amikor nem csak PhD hallgatóként érzed magad szarnak, hanem emberként is. Igazán felemelő :"D.
Szóval miközben egyre mélyebbre és mélyebbre ástam magam, és pontosan éreztem, hogy egy tapodtat sem sikerült előre haladnom, beütött a nyár. Szép idő, fagylalt, meg ami ilyenkor kell. Néha-néha sikerült kitörni a minden szar, és fáradt vagyok, hagyjanak békén hangulatból, de leginkább arra vágytam, hogy eljöjjön a 2 hét szabadságom, és ne kelljen a munkára gondolnom. Őszinte leszek, az egyik legjobb időszak volt az idén az a 2 hét, főleg mert barátommal tudtam tölteni. Ami a balesete után, amit csodával határos módon sértetlenül megúszott, szükséges is volt. Igazából az ember akkor jön rá arra, hogy mik és kik fontosak az életben, amikor felvillan a lehetősége, hogy elveszítheti azokat.
Szóval miután így összejöttek a dolgok, és én nem találtam a kiutat, segítségért fordultam. Kellett valaki, aki vezet, amikor én már nem találom, vagy nem akarom megtalálni az utat. Mert már nem tudtam kezelni a stresszt, a munkahelyet, a munkámat...és még tudnám folytatni a felsorolást.
Azt hiszem, ez az év eléggé kitett magáért. Nem tudom, még mit hoz, hiszen van még 3 hónapja, ami hosszú idő :D. De remélem már nem lesz ennél rosszabb. Így is bőven adott gondolkodni valót. Még mindig nem tudom igazán, merre tovább. Az inga egyre csak leng, és nem tudom hol áll meg. Azt se tudom, mit szeretnék, merre álljon meg. És így a legnehezebb dönteni. Pedig az idő az, amiből úgy érzem kezdek kifogyni.
Ijesztő dolog úgy ott állni az életben 27 évesen, hogy fogalmad sincs merre tovább. Nem ilyennek képzeltem annak idején a dolgokat. Persze, nem gondoltam azt, hogy majd minden gond nélkül és gördülékenyen megy majd, és boldogan élek, míg meg nem halok. Mondjuk mennyivel könnyebb lenne. :D De arra se gondoltam, hogy ennyire nem találom a helyemet a világban. Hogy ennyi idősen kell magamat összekaparni, és újra alkotni az énképemet. Meg hogy mit is akarok. Elég ijesztő. Meglátjuk mire jutok :D. Jó volna látni már azt a világosságot, és bizonyosságot érezni, hogy igen, ezt akarom. És pont így.
