2012. április 23., hétfő

Selejt

Düh, harag, elkeseredés. Remény, majd csalódás. Hitetlenkedés, kapkodod a fejed, újra ránézel az eredményre ami nem változik. Legszívesebben felsikoltanál, de visszafojtod, elnyomod, bezárod. Kicsorduló könycseppek, dühödten törlöd őket, és belátod, hogy gyenge vagy. Már megint. Nem  vagy elég jó semmire, nem tudod elérni amit akarsz. Elkeseredettség hullámzik, a keserűség íze a szádban megfertőz mindent. Mit kellene tenni? Mi az amit még nem tettem meg? Miért vagyok is ehhez is kevés? Higgadsz, szedegeted az apró darabokat, keresed az utat, csalogatod a reményt. Felcsillan a szemed, mikor látod, hogy ír, aztán a következő kattintás után szinte örülten felnevetsz. Hát persze. Miért ne? Már úgysem számít, meg sem lepődsz, de mégis fáj. Éget. Hatszor törlöd a megkezdett levelet, míg végül egy teljesen más hangvéteűlt írsz, mint amit gondolsz. Minek? Pedig reszketsz azért, hogy érezd, hogy neki is fáj, mert neked fáj, már megint, pedig igazán próbálsz rá felkészülni. Ismét a könnyek, sírsz, majd nevetsz, aztán ismét sírsz, dühös leszel. Az érzelmek átvágtatnak rajtad, ide-oda csapódsz rajtuk. Jöjjön, ne jöjjön, higyj, ne higyj, erős legyél, vagy összeomolj. Gyűlölsz, bár nem is tudod kit, őt, a többieket, akik megcsinálják, pedig nem is ezt akarják, csak végig viszik, mert elkezdték, magadat, mert gyűlölöd őket, mert nem vagy elég jó, és erre már annyiszor rájöttél, még sem tudsz változtatni, azt hogy nem tudsz harcolni mikor kéne, sem a célért, sem a barátságért, mert feladod. Fáradtan ülsz, nézel magad elé. Könyvet keresel elő, ami vígasztal, ám két oldalanként elhomályosul a látásod, ha szánalmasság 10-es skáláját nézem, azt hiszem egy 20-ast nyugodtan adhatok magamnak, egy ilyen történeten ennyit sirni. Selejt vagy, hullámzik a fejedben, nincs akinek elmondd, örlöd magad, vergődsz, saját magad gúzsba kötöd.
Este van, még mindig olvasol, kopognak. Harag lobban, mit képzel magáról, nem akarom, hagyjanak békén. Nyitod az ajtót, fegyelmezed magad, nem sikoltasz, nem üvöltesz, nem reszketsz. Várod, hogy mondjon valamit, bármit. Nézel rá, kényszeresen pattogtatod a labdát, felmerül a gondolat, hogy hozzá vágd, de minek? Nem változna semmi, nem is érdemelné meg, ki vagy te, hogy ítélkezz felette, ha nem vagy elég jó, hogy fontos legyél neki, akkor mégis mit akarsz? Gyenge vagy, selejt vagy, ha sirní mersz! Csönd. Zakatolnak a gondolataid, ezerszer nekikezdesz, hogy elmondd, fáj, hogy bánt, hogy lehet benned van a hiba, de nem tudsz változtatni, és sajnálod,sajnálsz mindent, Hasadt tudat, önmagad osztod fejben, a düh és elkeseredettség egymással üvöltözik, miközben te gyermekként kuporogsz a sötét sarokban. Valaki, bárki. Nézed, ahogy telnek a percek, halad a mutató. Lemész, mert ígérted, hogy átveszed a csomagot. Eső utáni illat, lassuló szívdobogás, csend. Visszamész, leveted a cipőt, nézed az ajtót, keresed magadban a megbcosátást, vagy a haragot, bármit, ami segít dönteni. Mégiscsak megszólalsz, elmondod röviden mi a baj, bár hol van ez ahhoz képest, amit fejben ezerszer elgondoltál? Hogy fáradsz reménykedni, hogy fáj az, amikor nem tudod mire számíts, hogy...csendben hallgat, néz rád. Fáradt vagy, elkeseredett, nincs erőd már kedvesnek lenni, nézed a tv-ben pörgő klippet, hallod a zenét, bár a képet már nem látod, hullanak a könnyek, ahhoz sincs energiád hogy elrejtsd őket. Minek?
Sajnálja. Jó, te is sajnálod, mindenki sajnál mindent. Hallgatás, már nincs benned harag, kifujt. Megbocsátasz, mert senki sem tökéletes, ezt te tudod a legjobban. Elmegy. Csönd van. Elfáradtál, de kattog az agyad. Keresel magadban bármit, ami segít, de csak apró darabokat találsz a földön. Leülsz, és szedegeted. Csak a csend. Óv és véd. Nincs harag, most épp nincs fájdalom, és félelem. Nincsen semmi.
Fekszel az ágyban, és megigéred magadnak, hogy majd holnap. Holnaptól jobb lesz. Holnapra összeszeded magad, ismét összeragasztod a darabokat, felkanalazod magad a földről. Holnaptól mindenkire odafigyelsz, jobb leszel. Felkuncogsz. Álmodik a selejt...

2012. április 18., szerda

Tavasz tündér

 

Mezők, hegyek némán várnak,
hogy vége legyen a tündér álmának.
Míg fagyott a világ, az úr a Tél,
tavaszt mindenki csak remél.

Ám egyszer csak a jég pattan,
s a kis tündérben élet moccan.
Pilla rebben, moccan a szárny,
lassan imbolyogva feláll az árny.

Ezüst haja libben mögötte,
kék ég nevet fölötte.
Táncolva lép, majd a tél előtt megáll,
az ránéz, bólint, s cammogva odébbáll.

Felnevet, és olvad minden,
meleg szél kel, ha szárnya lebben.
Lépte nyomán virág fakad,
hogyha sír, az eső szakad.

Jő a tündér, s lépte táncol,
s lám, minden ébred téli álmából.
Zöld lesz a világ, tele fénnyel,
az új nap, új élet szeretetével.

Míg a napsugár simogatja arcod,
s a madarak szerelmes énekét hallod,
a véred pezsdül s te is érzed,
hogy végre minden végleg felébredt.

2012. április 12., csütörtök

Lehetett volna

Lehetett volna, szólt egy hang, s szemed sötéten csillan,
lehetett volna, hirtelen minden emléked felvillan.
Lehetett volna, elrohan előtted a múlt s jelen,
lehetett volna, szívedben megremeg a félelem.

Lehetett volna, s emlékszel a vágyaknak sorára,
lehetett volna, s ránézel a megaláztatások sorára.
Lehetett volna, halk nevetések csengenek,
lehetett volna, s mit feladtál köréd lejtenek.

Lehetett volna, s bár behunyod a két szemed,
lehetett volna, elmulasztott élmények érintik meg két kezed.
Lehetett volna, reményeknek sora száll
lehetett volna, s tudod már, hogy porba hullni bizony fáj.

Lehetett volna, s felrémlik a lustaságnak tengere,
lehetett volna, hallod mily éles szavad fegyvere.
Lehetett volna, emberek lépnek melléd kiket régen bántottál,
lehetett volna, nem válasz az hogy még csak gyermek voltál.

Lehetett volna, s halkul a hang, hisz áldozata most te vagy,
lehetett volna, s földre sújtottan tán magadra hagy.
Lehetett volna, búg fel mégis, s most szép emlékek rajzanak,
lehetett volna, beláthatod a jó végleg el sose hagy.

Lehetett volna, súgja végül, s a holló szól hogy "soha már",
lehetett volna, már csak én hallom, mert szívemben jár.
Lehetett volna, s mégis e pár szó most nagyon fáj.  


2012. április 1., vasárnap

Gombóc Artúr és a lyukas fog

Előzmények: Egyetememen kultúrális iroda különféle írásos pályázatokat hírdetett meg. Amit én kinéztem egy vers és egy meseíró volt. Ám ez utóbbiba az istenért sem fértem bele a megadott karakterszám mennyiségbe, így azt feladtam, helyette csak a verset küldtem be, és most szemezgetek az esszé írásos témával. De arra még van időm. Viszont a mesét nem akartam félbehagyni, ha már elkezdtem, szóval befejeztem úgy, ahogy nekem tetszett. Ez lett belőle.
    Mondjátok csak, ti is szeretitek a csokoládét? Mert én igen. És rajtam kívül még egy kedves ismerősöm is teljesen odavan ezért az édességért. Ő nem más, mint Gombóc Artúr. Rajong minden fajta csokoládéért. A fehér csokiért, a töltött csokiért, az ét csokiért. Szépen, sorban és ízek szerint pakolva vannak a lakásában a különböző édességek. Naponta akár több ilyen halmot is képes volt egymaga elpusztítani. Ezzel még nem is lenne akkora baj. Hanem egy valamit nagyon nem szeretett megtenni a mi kedves barátunk. A fogmosás gondolatától is remegni kezdett a térde.
„Hogy az a rossz ízű, mentolos vacak a számba kerüljön? És ezzel töltsem az időmet? Hogyisne. Úgy sem lesz semmi baj belőle.” – gondolta, és így is élte a mindennapjait.
 
  Teltek múltak a napok, hetek, és egy reggel, amikor a szokásos csoki adagjába harapott bele, egyik oldalt megsajdult a foga.
-Juj!- kiáltott fel, inkább meglepetten, mint sem fájdalmasan. – Hát ez meg micsoda? – kérdezte önmagától. Ismét megpróbált harapni, de az eredmény ugyanaz lett. Éles fájdalom, és most erősebb is, mint az első.
Riadtan sietett a fürdőszobába, ahol a hatalmas tükör előtt nekiállt keresni a baj forrását. Nem kellett sokat kutatnia, egy nagy lyuk tátongott a fogán.
-Ajaj. – mormolta elkeseredetten az édességek nagy barátja. Az egy dolog, hogy nem szeretett fogat mosni. De a fogorvostól egyenesen rettegett! Szuri, fúrás, ne adj isten foghúzás…még belegondolni is szörnyű. Igen ám, de ha nem megy orvoshoz, akkor hogy fog elmúlni a fájdalom? Egész álló nap ezen töprengett. Próbálta borogatással enyhíteni a fájást, de attól csak érzékenyebb lett a fog. Megpróbált a másik oldalon rágni, de valahogy mindig a lyukba került egy-két apró morzsa, bizony kínos perceket okozva ezzel a barátunknak. A nap végén elgyötörten, aggódva feküdt le az ágyába, magához húzta kedvenc plüss állatkáját, aki nélkül az alvást elképzelni sem tudta, és remélte, hogy mindez csak egy rossz álom lesz. Holnap felébred, és a lyukas fog, a fájdalom, és a fogorvos el fog tűnni. Sajnos nem ez történt. Nagyon nehezen tudott elaludni a sajgástól, és még rémeket is álmodott, ahol egy fogfúró üldözte őt, egy véget nem érő utcán. Nem csoda, ha másnap elgyötörten, fáradtan, és roppant rosszkedvűen ébredt. A lyuk nem tűnt el, sőt mintha még nagyobb is lett volna, mint este. A látványtól minden étvágya, sőt már-már az életkedve is elment őkelmének. Érezte, hogy nem lesz más lehetősége, mint felhívni azt a bizonyos rettegett telefonszámot, és egy időpontot kérni a fogorvostól.
- Fogorvosi rendelő, miben segíthetek? – szólt bele a telefonba egy kellemes női hang.
- Jó napot, egy időpontot szeretnék kérni.
- Mi a panasza?
- Lyukas az egyik fogam.
- Értem. Mit szólna holnap délutánhoz?
- Tökéletes lesz, köszönöm.
- Egy nevet szeretnék kérni.
- Gombóc Artúr.
- Rendben, Artúr, akkor holnap délután. Viszlát.
- Viszlát.  

Másnap délután a megbeszélt időpontban meg is jelent a rendelőben. Elővigyázatosságból vitt magával egy könyvet is, ha esetleg várakoznia kellene, akkor se unatkozzon. Ám hiába reménykedett. Ahogy belépett az ajtón, jöttét egy csengő jelezte és már nyílt is ki a rendelő belső ajtaja. Egy fiatal, barna hajú, mosolygós barna szemű nő állt előtte.
- Gombóc Artúr? – kérdezte a tegnapi telefonbeszélgetésből már ismerős hang.
- Igen, én vagyok az. – mormolta halkan, ugyanis lassan eluralkodott rajta a félelem.
- Erre tessék jönni. – mutatott az ajtó felé a hölgy. Artúr még egy szomorú búcsú pillantást vetett a kijáratra, majd engedelmesen követte a nőt. Egy mindennel felszerelt szobába léptek be, melynek közepén egy fogorvosi szék állt, s körülötte mindenféle eszköz, melyek bizony ijesztőnek hatottak a mi fájós fogú hősünknek.
- Üljön le, helyezkedjen kényelembe, és megnézzük mit tehetünk. – biztatta a hölgy. Artúr elhelyezkedett a székben, erősen megkapaszkodott a karfában, biztos, ami biztos, majd kinyitotta a száját.
- Hm. – jelentette ki némi vizsgálódás után Lilla doktornő, aki hogy megtörje a csendet, szépen bemutatkozott.
- Annyira vészes? Ki kell húzni? Nagyon fog fájni? – ömlött a kérdés a most már tényleg rettegő jómadárból.
- Nem, nem kell kihúzni a fogat. – mosolyodott el a doktornő. – Csak be kell tömni, és utána nem lesz semmi baj. De elég nagy a lyuk, ezért érzéstelenítőt kell adnom.
- Érzéstelenítőt? – kerekedett el Artúr szeme. – Mármint szurit?
- Igen. – mutatta fel a kezében tartott, hősünk szerint hatalmas fecskendőt. – De csak az elején fog egy kicsit fájni, utána meg sem fogja érezni azt, amit csinálok. Higgye el, sokkal jobban jár ezzel. Artúr ebben nem volt olyan biztos, de remélte, hogy a doki tudja mit csinál. Még erősebben megkapaszkodott a karfában, nagyra nyitotta a száját, szemeit becsukta. Egy percig kellemetlen szúrást érzett, majd az is elmúlt. Fél szemét kinyitotta és ránézett a mosolygó doktorra.
- Ennyi volt? – kérdezte hitetlenkedve.
- Ennyi. – bólintott.
Míg várták, hogy elkezdjen hatni az érzéstelenítő, beszélgettek. Csokoládéról, a tavaszról, könyvekről. Mikor Artúr érezte, hogy már zsibbadt a szája, szólt, és a doktornő hipp-hopp megcsinálta a kellemetlenkedő fogat. Tényleg nem is érzett belőle semmit.
Búcsúzáskor még a doktornő a lelkére kötötte, hogy ezek után ne felejtsen el mindig fogat mosni, és addig ne egyen semmit, amíg a zsibbadás el nem múlik, majd elköszöntek egymástól.

Artúr este már boldogan nyammogta kedvenc, epres töltelékes csokoládéját, és olvasta kedvenc regényét. Ám lefekvés előtt most megállt a fürdőszoba előtt, nagyot sóhajtott, majd hosszas sikálásba kezdett. Igaz, hogy nem volt olyan vészes a fogtömés, mint gondolta, és a doktornő is nagyon aranyos volt…de nem jelenti azt, hogy a kelleténél  gyakrabban akar ott kilyukadni.