"Gyertya lángja rég nem éget
Semmi nem fáj már
Ha egy késsel megvágsz engem, az sem fáj
Tudom, dobban még a szíve
Tudom, meghaltam már rég
De ha kínom megélnéd
Bizony rögtön elhinnéd
Azt, hogy el nem sírtam minden könnyem még."

Miért is kell

A lány csendben nézte a fiút. Tudta, hogy már megint túl fogja bonyolítani a dolgokat. Már jópárszor mondták neki, hogy fogja fel egyszerűbben az életet, mert így csak problémái lesznek. De az nem ő lenne. Így hát gyártja a gondokat.
Most épp azon elmélkedik, hogy annak ellenére mennyire különböző a két nem, mégis akarja a másikat.
"Hogy miért kell? Na ez a milliós kérdés. Hiszen alig van, amiről ugyanúgy gondolkodnának, vagy amire ugyanúgy reagálnának. Elég ha csak magából indul ki. Érzelem orientált, szókimondó egyéniség, mindezek mellé még folyamatos megerősítésre is szüksége van. Ergo kell az, hogy hallja szeretik. Hogy szükség van rá, pont rá. Kinek ne lenne erre szüksége? Mindenre hevesen reagálna, ha nem fogná magát vissza tudatosan...de attól még az érzelmek benne kavarognak. Néha hangyabolyt megszégyenítően zsizseg, hogy szinte pattognak körülötte az idegesség szikrái. Míg ellenben a másik...pasi az istenadta. Ebből kell kiindulni. Ők ugye a tettben hisznek, nem a kimondott szóban. Remek. Már egy ellentét. Mondjuk meglepően jól ellehet beszélgetni vele sok minderől...de azért lássuk be, egy lánnyal más. Aztán itt van az is, hogy olyan nyugodt. Majdnem mindig. Ami egyrészt higgasztóan tud hatni...máskor viszont a sikítófrász kerülgeti tőle. Ilyenkor jön az, hogy muszáj belőle valamit kiváltani. Bármit. Bárhogy. Igazából most jött csak rá, hogy azok a kis játékok, amiket a pasik annyira utálnak...azokat pont hogy ők generálják. A nők megerősítést keresnek, és mivel nem kapnak, neki állnak csiholni. Ha azzal, hogy a másikat féltékennyé, vagy épp próbára teszik, akkor azzal. És bár megfogadta, hogy ő sose...de. Szörnyű. Hogy ki tudja magából forgatni az embert a másik."  Itt tart, mikor észreveszi, hogy a srác őt nézi. Csak pár pillanatig állja a kutató pillantást, majd lesüti a szemét. Na ez a másik. Hogy sokáig nem tud egyenesen a szemébe nézni. Mintha félne attól, amit megláthatna bennük. "Maximum a hülyeséget." mosolyodik el fanyarul. Túl hosszúnak találja a csendet, agyának legeldugottabb sarkaiban keres valami témát, amit felvethetne, de megelőzik.
Az órát azért néha-néha megnézve mélyednek bele a beszélgetésbe, miközben egymáshoz közelebb mozdulnak. Már észrevétlen ez a mozdulat, ösztönös. Vállaik összeérnek, majd a lány fészkelődni kezd, hogy lehető legnagyobb felületen érintkezhessen a másikkal. Ismét csend ereszkedik rájuk. Visszatér hát az elmélkedéshez.
"Sose gondolta volna, hogy ez ennyire bonyolult lesz. A mesékben minden olyan egyszerűnek tűnt. Egymásba szerettek, legyőzték a gonoszt, aki orvul a boldogulásukat szándékozta megakadályzni és happy end. Hol van itt szó arról a töménytelen mennyiségű szorongásról, hogy elég jó-e a másiknak, tényleg szereti-e, na és persze hol vannak azok a határok, amiket nem szabad, vagy legalábbis nem érdemes átlépni. Lehet, hogy ez volt az apró betűs rész a mesében? Miért is nincs olyan mese, mely arról szól, hogy mi történt miután a nagy szerelemben összeházasodtak? Bár talán jobb is, hogy nincs. Igazán meg tudná könnyíteni az életét, ha a férifak - vagy legalábbis az, akinek lélegzetét érzi a nyakán, amit igyekszik kizárni a tudatából, de érzi, hogy bizony csúfos vesztésre áll - közölné konkrétan, hogy mit is szeretne. Nem csak hagyná, hogy sötétben tapogatózzon, és rettegjen, hogy ezt lehet-e kell-e, vagy sem. Bár..."és önkéntlenül is hangosan felnevet, ahogy néhány ilyen helyzetet elképzel. Persze ezzel rögtön felkelti a másik kiváncsiságát, de fejét rázva jelzi, ezt nem fogja elmondani. Épp elég, ha ő tudja.
A fiú ráhagyja, mint oly sok mindent. Maghoz öleli. A lány pedig gondolatban vállat von. Minden ellentét, és nehézség ellenére ezekért a pillanatokért megéri. Még akkor is, ha nem tart örökké. De mi tart addig? Felpillant az égen ragyogó csillagokra, és fohászát hozzájuk intézi. Ki tudja, meghallották-e?

Az első hét

Túléltem!
Amikor egy szép napsütötte hétfő reggelen feleszmélsz, elégedetten nyújtózól egyet, és már majdnem arra gondolsz, hogy az élet szép amikor beléd hasít: Bassza meg, egyetem! Mint a rugó vágódsz ki az ágyból, és vetődsz a mobilodra, hogy lecsekkold, mégis hány óra. Kissé megnyugodva felsóhajtasz, mikor látod, hogy még majd két óra van az első órádig. Hála imát mormolva nekivágsz, hogy koffeint jutass a szervezetedbe. Miután már ki is látsz a fejedből, a kinti időjárást figyelembe véve neki állsz öltözködni, fésülködni, magyarul emberré válni. Ahogy sikerült ezeket a lépéseket megtenni, beraksz tollat, lapot és mindent mi jó a táskába és elindulsz a retteget tanár órájára...
Még mindenki kisimult, vagy épp holdkóros ezen a héten, így sok órám meg sem volt tartva, vagy csak a követelményeket mondták el, és mehettünk is. Ez az időszak inkább a barátságok felújjítása, a bulihelyek újra látogatása az egyetemisták között. Ennek köszönhetően senki nem siránkozik nagyon, ha egy-egy óra elmarad. Én is barátnőztem, barátoztam, aludtam, angoloztam.
Persze a szokásos agyvérzés közeli állapot néha bekacsintott, de már amolyan edzett "leszarom" felkiáltással átlépve rajta éltük az életünket. Voltak/vannak, akikben éreztem, hogy változtak. Még nem tudom milyen irányba, de majd kiderül. Mások pont olyanok maradtak, mint amilyennek rémlettek :).
Amit leginkább sajnálok, azaz, hogy nagyon szétszóródtunk, alig van közös órám a barátaimmal. Úgyhogy most mennek az egyeztetések, hogy kivel-mikor és hogy tudok majd találkozni...

Ha menni kell

A ma reggel arról szólt eddig, hogy összekészültem a kolihoz. Pólókkal, zoknikkal könyvekkel rohangáltam, mint a mérgezett egér. A szobám először úgy nézett ki, mintha bomba robbant volna, már csupán egy menekülttáborra hajaz. Per pillanat egy hatalmas és jól megötmött sporttáska, két teli szatyor, amit leviszek, de még az evőeszközös dolgok hiányoznak...ezt még anyával le kell játszani. Mivel "kicsilánya" elmegy, minimum az éhhalál fogja környékezni, és ehhez mérten pakol mindent, aminek a felét se fogom megenni...de nem baj.

Kicsit szomorkásam várom ezt az évet. A Bsc képzés utolsó évét. Elméletben. Gyakorlatban meg majd kiderül. Még sok vizsga, gyakorlat, nyelvvizsga és maga az egyetem áll köztem és a diplomám között. Bár már túljutottam azon a szinten, hogy eret vágjak magamon, ha csúsznék egy félévet...de azért reménykedek, hogy ez nem következik be.
De ez az első hét még nem igazán a tanulásról fog szólni. Ismerkedünk az új tárgyakkal, tanárokkal ha lesznek. A követlményekkel, lehetőségeinkkel (mi szerint mit lehet nyugodt lélekkel elbliccelni, és mi az amire félholt állapotban is muszáj bekúszni). Már szerveznek bulikat, filmnézéseket. :) Na és persze rég látott arcokkal is találkozok. Kapásból a mai beköltözés után pl :). Aztán holnaptól rohangálás az órákra, a diák érvényesítésére, bérletért...furcsa lesz ez a nagy nyüzsgés. Annyira hozzászoktam ahhoz, hogy nyugisan fel kelek 9 körül, megcsinálom itthon amit kell, ismerősökkel lógok, olvasok...Star Treket nézek...és most lehet tanulni, újra elővenni az angol tudásomat (valahol meg kell lennie). Egyszerre vesztek el sok dolgot a szabadságomból, és kapok újakat.

Nem tudom mit várjak ettől az évtől. A kapcsolatok terén sem, oktatás terén sem. Kíváncsian várom mi lesz. De egy valamit megfogadok, már most, és igyekezni fogok hogy be is tartsam. Nem lesz önsajnálat. Nem lesznek hiszti rohamok, mert nem segítenek. És élvezni fogom, amit hoz majd a jövő. Végülis annyiszor hallottam már, hogy ez életem legszebb 5 éve. Ideje lenne, ha ezt én is megtapasztalnám :).

Visszaszámlálás

Körülbelül így néz ki az a nagy kupac tankönyv, amit még át kell néznem, miszerint mit viszek vissza a kollégiumba, és mit nem. Igen. Nekünk is már csak pár nap van, ugyanis hétfőtől indul a nagyüzem, igaz még csak enyhe változatban. Mondhatnám ez a beetetés, na meg ilyenkor mérjük fel a lehetőségeinket.
Kicsit keserédes a tudat, hogy megyek vissza. Jó lesz, mert már kell egy kis rend, és szabály, ugyanis nagyon hozzászoktam a semmittevéshez. És sok olyan barátot láthatok újra, akikkel nyáron nem nagyon találkoztam. És...kicsit jó lesz eltűnni a szem elől. Bármennyire is szereti az ember a szüleit, egy idő után eljön az a helyzet, amikor érzi, hogy ennyi elég. Nos, én lassan haladok felé. És sok vitát megelőz, ha egy hétnyi távolság van köztünk :D.
Amit nem várok, az persze a tanulás, az enyhe idegösszeroppanás, ami ebben az évben valószínűleg környékezni fog, mert végezni kellene, de ki tudja összejön-e időre...na meg az egyensúlyozás az emberi kapcsolatok és az órákra készülés között. Nem nagyon jön össze az arany középút, mindig valamelyik felé húzok. Vagy jók a jegyeim, de antiszoc vagyok, vagy társasági életet élek...de sokkot kapok az átlagom láttán...:D. Na, de idén! Persze minden évnek eddig így mentem neki, de hátha kivételesen összejön.
Addig szemezgetek a tankönyvekkel, miközben reménykedek, hogy nem dől rám, mert az halálos ítélet lenne. És fejben készítem a listát, mit kell bepakolni. Na meg a búcsúköreimet lejtem, mert lesznek akikkel majd 2 hétig nem találkozok...