Mindenkinek vannak álmai. Vágyai. Jók, vagy rosszak, a világ megsegítésére vonatkozóak, vagy csak önmagára, szinte lényegtelen. Éjszaka csendes léptekkel az álmainkba suhannak, vagy nappal érkeznek puha léptekkel az elménkbe, ahol elfészkelik magukat.
Az utóbbi pár napban gondolkoztam azon, jó-e hogy vannak, vagy sem. Megfejthetetlen. Jók, mert ha nincsenek álmok, amiket szeretnél elérni, ami miatt igyekszell jobb, és több lenni, mint ami vagy, akkor miért élsz? Csak úgy tengsz-lengsz a nagy világban, hagyod hogy sodorjon az ár. De ha csak olyan álmaid vannak, amiket nem tudsz elérni, akkor folyamatos csalódás lesz az életed, megkeseredsz, és az összetört darabok halmain ülve mély, feneketlen sötétségbe bámulsz, s van, hogy a sötétség vissza néz rád.
Próbáltál már meg reménykedés, álmodozás nélkül élni? Én igen, és nem sikerült. A legkisebb dolgokat is képes az ember előre elképzelni, kiszinezni. Vagy legalábbis én biztosan. El nem mondott beszélgetések pörögnek elmédben, meg nem történt találkozások. Lehetőségek végtelen sora, amit így, vagy úgy, de elképzelsz. Persze általában úgy, hogy jó vége legyen. Már ez is álmodozás, s ez sem feltétlenül ártalmatlan. Mert mi van akkor, ha az a találkozó nem úgy sül el, ahogy elképzelted? Nem azt mondja, nem azt teszi, amit te kigondoltál. S valljuk be őszintén, ilyenkor az ember kicsit becsapottnak érzi magát, pedig mit tehet arról a másik, hogy nem felelt meg egy általad kreált álomképnek? Vagy hogy az élet nem feltétlenül azokat a lapokat osztotta, amiket te szerettél volna kapni.
A legnehezebb dolog az, hogy ezekután is tudj hinni abban, hogy eléred az álmaidat. Felálni, leporolni magad, és ha nem is felhőtlenül vidáman, de nem megtörtve folytatni az életet. Mondhatnám, hogy harcolni az álmokért, de ez olyan fellengzősen hangzik. Meg giccsesen. Inkább csak tovább menni azon az ösvényen, amin elindultál, legyen bármilyen lasssú is a haladás rajta. Meglátni útközben a szépet és jót, mert ez az utazás ki tudja milyen hosszú lesz, és túl sivár lenne, ha nem vennénk észre az apró dolgokat.
Élni tudni kell. Nem tudom, én tudok-e. Vagy egyáltalán mit jelent az, hogy élni? Állandóan szórakozni járni, pörögni ezerrel, mint egy soha le nem merülő duracell nyuszi? Vagy csak örülni a barátoknak, a napsütésnek, annak hogy vagy, létezel?
Rengeteg álmom van. Kicsik, nagyok. A teljes világmegváltástól kezdve az egészen aprókig, mint hogy írok valakinek egy levelet, mert rég beszéltem vele. Mások számára talán gyerekesek, vagy érdektelenek. De akkor is, az enyémek. Hogy teljesülnek-e valaha? Nem tudom. Biztos lesz, ami igen. Valószínűleg olyan is, ami nem.
De általuk vagyok teljesebb, emberibb. Talán gyengébb is, nem tudom. Nektek vannak álmaitok? Merrtek még álmodozni, vágyakozni?
