Kételyek

Hogy mondjam el neked, milyen fontos vagy,

fájó és sürgető hiányod el sosem hagy?

Mily kínkeservvel múlnak el a percek,

melyek elvileg hozzád közelebb terelnek.

A napok és hetek, sőt, hónapok mik várnak,

nélküled sötétnek tűnnek, ijesztően sivárnak.

S félek attól is, ha vége mindennek,

ha a várakozás percei végre letelnek,

lesz-e még, mi összefog, ha nincs már a távolság,

ha elmúlik a várakozás és a hiány, mi mindig rág?

Vajh nem lesz-e túl sok, vagy tán túl kevés a mámoros pillanat,

s mind mi eddig oly fontos volt, el is illanhat?

Félek hát - nem meglepő, én mindig félek-

és mégis, tán botorul, de remélek.

Hogy a távolság. vagy épp a hiánya el nem választ,

s hogy idő után már-e félelem sem fáraszt.

Szeretnék választ, de azt hiszem nem kapok,

most épp feltétlenül bízni tanulhatok.

Pedig-e tárgyban mindig is gyenge voltam,

túl sokszor volt ok arra, hogy gyanakodjam.

Most mégis benned nyugodt szívvel, bízni tanulok,

kicsit olyan, mintha futnom kéne, pedig járni sem tudok.

Félre ne érts, nem te vagy az oka,

az önkontroll túlzott foka,

hogy az irányítást átadni oly könnyen nem tudom,

hogy a válaszokat mindenre, azonnal és leginkább hallani is akarom.

Kérlek, légy türelmes és elnéző velem,

míg a helyem melletted teljesen meglelem.

Örülni tudni kell

Akármilyen hülyén hangzik is a fenti cím, igaz. Legalábbis az én esetemben biztos, de sokszor tapasztalom ezt a környezetemben is. Lassan elfelejtünk örülni. Emlékszel még arra, hogy gyermekként a legapróbb dolog is micsoda boldogságot váltott ki, és hogy még sokszor napokkal később is ugrándozva mesélted el a rokonságnak, vagy az oviban. Ha kaptál egy szelet csokit, helyre állt az univerzum rendje.
Ellenben most...jó nyilván az ember változik, ahogy idősebb lesz, de ennek feltétlenül azt kell jelentenie, hogy elfelejt örülni?
Mert ebben a mai felgyorsult világban, az állandó mókuskerékben lassan ez történik. Elfásulunk, elszürkülünk.

Én alapvetően egy realista, sőt, igen gyakran pesszimista vagyok, így tudom, hogy nem egyszerű folyamatosan boldognak, és bizakodónak lenni. Hogy az ember nem láthat mindig mindent rózsaszín (esetenként hello kitty alakú) felhőket, max ha valami igen jó anyagot tol. Mennyivel egyszerűbb lenne, ha csak leugornánk a boltba, és az esti vacsorához szükséges hozzávalók mellett  vehetnénk mondjuk 2 kg 20 dkg boldogságot/reményt/bizakodást. Vagy egyszerűen csak reggel leakasztanánk a vállfáról az optimista énünket. De ez nem így megy, és a legtöbb esetben teljesen új személyiséget sem tudunk növeszteni.
Ezért van az, hogy a sikernek, a megoldott problémáknak ideig-óráig tudunk örülni, majd figyelmünk a következő probléma felé fordul, és mi ismét aggódva, stresszelve járunk-kelünk. És hiába tudom, hogy ez nem feltétlenül jó, hogy igenis ki kellene élveznem a dolgot, nem tudom. Nem azért, mert nem becsülöm meg. Csak egyszerűen nincs időm rá. Ezért elhatároztam szilveszterkor, hogy ezen megpróbálok változtatni.
Jó, nem lettem hirtelen mindig boldog, csak optimistán létező személyiség, és csalhatatlan technikát sem találtam arra nézvést, hogy megleljem az örök boldogság forrását. Ám a magam módján igyekszem emlékeztetni magam, hogy az élet szép.
Egyszerű módon. Mindennap egy kis cetlire leírom, mi volt abban a napban a jó. Ilyen teljesen semmiségeknek tűnő dolgok kapnak rajta helyet, mint például: süt a nap, valakit megnevetettem, megdicsértek a munkahelyen, fűtött busszal utaztam reggel (nem röhög, tudjátok milyen jó érzés a kora reggeli minuszfokban álldogálás után egy fűtött buszra felszállni?). És eddig minden nap találtam valamit, amit leírhattam, és talán ha csak 2x volt ismétlés közte.
Vagy amikor igazán jó dolog történik velem, akkor utána minden nap kicsit elgondolkozok rajta, hogy igen, megcsináltam, sikerült stb.

Világot váltok vele? Nem, nem hiszem. De talán lassan megtanulok újra hosszabb ideig örülni, nem csak az élet gondjait látni. És ezzel magamnak és a környezetemnek is jót teszek. :)
Úgyhogy hajrá, tanuljunk meg újra boldognak lenni, élvezni azt, amikor valami jót dob nekünk a gép. Mert igen, lesznek rossz pillanataink. És igen, lesz amikor szarul fogjuk érezni magunkat, vagy marha sokat kell küzdenünk. De addig...miért ne lehetne látni és értékelni a jót és a szépet?
Én ezen leszek.

 

Elmaradás pótlása :D

Valentin-nap

Rózsaszín szívek és csokoládé hegyek,

s reklámok remélik hogy én is lépre megyek.

Szeresd a társad! Ezzel nincs is bajom,

mert szeretni és ezt, tényleg szép alkalom.

De könyörögve kérlek, miért csak egy napon?

A maradék 364-en éljek talán vakon?

Akkor ne figyeljek rá, és ne is legyek vele,

hiszen lesz majd úgyis újabb február 14-e.

Gyűlölni sem kell azért eme napot,

miért kell ilyenkor is táplálni a haragot?

Tartsunk mértéket, örüljünk egymásnak,

de nem kell tudnia erről az egész világnak

Mert nem attól szép-e nap, mert csokit, vagy virágot kapok,

hanem mert megint, ha csak kis időre is, de vele vagyok.

Tavaszvárás

Nem tudom, ti hogy vagytok vele, de én már kezdem unni a telet, a hideget, a sötétet és a szürkeséget. Még a havat is, mert alig esik, szinte rögtön el is olvad, s nem marad utána már csak a nagy pocsolyák, amik ha éjszaka befagynak, igencsak extrém sporttá teszik számomra a kora reggeli közlekedést. Nem mondom, legalább az egyensúlyérzékem folyamatos edzésben van, de akkor is. Muszáj ezt? Még mindig? Az olyan finomságokról nem is beszélve, hogy a munkahelyen sincs nagy meleg, ergo szinte rágyógyulok a radiátorra, akárcsak otthon a macskám, nah meg amikor a befagyott kaput kellene megmozdítani este záráskor...a 45 kilómmal. Nem is tudom minek gondolkozok a plusz sportolási lehetőségeken...:D.
Mindezek mellett elég demoralizáló úgy dolgozni menni, hogy még sötét van (és a lakásban a család többi tagja még édesdeden alszik!), és utána is egész álló nap a szép, szürke eget és földet bámulni. Fényt akarok! Meleget, színeket! És tavaszt. :)

Kedves Tél, kicsit unlak már téged,

hiába mutogatod fehér-fagyos szépséged.

Nem vágyom már a hópehelyre, sem jégvirágra,

sem a szánkózás vad száguldozására.

Kérlek hát, légy oly kedves, s szedd a sátorfádat,

s ne hagyd itt a szürke-ködös égi ruhádat.

Kedves Tavasz! Örülnék, ha végre ébredezne lényed,

a hozzánk is elérne színes és melengető fényed.

Mert vágyunk már a madárdalra,

s egy napsütötte felpezsdítő napra.

S bár általában türelmes és jó vagyok,

de szarok rá, mer most már fényt és napot akarok!