Szilveszter

Kedves Óév, most búcsúzom,

szép volt együtt, mondhatom.

Láttál sírni, vagy nevetni,

barátokkal együtt lenni.

Volt, hogy vittél, engedtelek,

máskor hoztál, s szerettelek.

De most elmész, hagylak hát,

pihenni a nagy munkát.

Kedves Újév! Légy kegyes,

bár nem kell hogy tökéletes

legyen minden napod,

de a rosszat nyugodtan elhagyhatod.

Kérések egész sora zakatol fejemben,

reményeinket ne törd le kegyetlen,

vigyázz rájuk, kik fontosak nekem,

 végül csak csendesen ezt kérem.

Add hogy legyen okunk majd nevetni,

egymásra odafigyelve együtt lenni.

Kérve kérlek, ne bánts minket,

hagyd békében szeretteinket.

S ha már rögös útra lépve,

néha egy kis segítségféle,

nem ártana, súgom halkan,

hogy a cél előtt fel ne adjam.

Nem kérek csodát, nem szokásom,

de add, hogy erőm mindig kitartson,

hogy az a barát legyek, ki kell, ha baj van,

az a gyermek, ki csak néha szófogadatlan.

Boldoggá tudjam tenni azt, kit szeretek,

s azokkal legyek, kikkel együtt nevetek.

Tudom szép kis lista, de ígérem,

igyekszem, hogy egyedül is elérjem.

Várlak hát, bár kicsit félek,

hogy egy évet veled éljek.

De addig is kedves barátok,

nektek is Boldog Új Évet Kívánok!

2011-2012

A következő karc egy eseményhez készült: http://moly.hu/esemenyek/uzenj-2011-nek-es-2012-nek
Kedves 2011!
Egy évet töltöttünk együtt, jóban rosszban. Így visszanézve elmondhatom, hogy elég vegyes volt a felhozatal, hiszen vittél is, de hoztál is. Jó párszor hagytad, hogy pofára essek, gondolom tanítói célzattal, de néha lehettél volna kíméletesebb. És nem egyszer mutattad meg azt is, hogy az út, amin járni szeretnék, néha elég rögös. De mindezek mellett rengeteg boldog pillanatot is köszönhetek neked, új barátságokat és embereket, és a tudatot, hogy ha akarok, akkor igenis képes vagyok változni a jó irányba. Na és persze egy olyan közösséget is adtál nekem, amiért nem tudok eléggé köszönetet mondani, neked és persze @Bencének, aki létre hozta ezt az oldalt, ami bizonyos szintig a menedék, család. Így hát azt kell mondanom, nem válok el tőled haragban, és lesznek napok, amikor mosolyogva fogok visszagondolni rád.

Kedves 2012!
Veled még nem találkoztam, de nem sokára közös jövőnk lesz :D. Készülj fel, nem vagyok egyszerű eset. Kíváncsi vagyok rád, és félek is tőled, de reménykedem is. Azt hiszem teljesen felesleges lenne tőled csodák egész sorozatát kérni, bár legszívesebben ezt tenném. Így inkább arra kérlek, segíts, hogy amit elterveztem elérjem, még ha nagyon meg is kell dolgoznom érte. Ne hagyd, hogy elveszítsem a reményt, hogy van értelme küzdeni. És persze szeretném, ha legalább annyi kellemes és boldog pillanatom lenne, mint az elődödnél volt. (Persze ha több lesz, nem ellenkezek :P). De ami még fontosabb, kérlek, vigyázz azokra, akik fontosak nekem. A családomra, a barátokra, a moly közösségre. Szeretném, ha nekik is teljesülnének a vágyaik, ha azok, akik betegek, teljesen felgyógyulnának, akik most nem látják a fényt, reményt kapnának. Jó lenne őket sokszor nevetni látni, és boldognak. Mert ha ők azok, akkor még a legsötétebb pillanatok sem tűnnek olyan vészesnek. Adj egy kevés erőt ahhoz, hogy az a barát tudjak lenni, akire szükségük van, és akire számíthatnak, ha a helyzet úgy hozza. És akit kell, boldoggá tudjam tenni. :)
Szívesen veszem az új emberek megismerését is, úgyhogy ha egyet-kettőt elém sodorsz, kedvesen fogom őket fogadni.
Azt hiszem, sikerült sok mindent kérni, de hidd el, minden tőlem telhetőt megteszek azért, hogy teljesüljenek, tőled csak egy kis plusz lökést kérek hozzá. Mert emberből vagyok, és néha hibázom, és hibázni is fogok, (és ezt nem kell feltétlenül úgy tudtomra adni, hogy belevered a fejemet a falba! :P), de próbálkozom. Mind azt tesszük. Remélem nem hiába.
Úgyhogy kicsit bizonytalanul, de várlak. Remélem egy kellemes év lesz előttünk.
Szeretettel: Hiranneth.

Verset nem ígérek, mert per pillanat szünetel a múzsám is, de hátha :).
Mindenkinek nagyon kellemes új évet kívánok! :)

Karácsony, ahogy én láttam

Gyermekként mindig nagyon vártam karácsony estéjét, mikor együtt volt a család, senki nem sietett sehová, és beszélgettünk, játszottunk. Csodával ért fel az, hogy egyik napról a másikra lett egy feldíszített fenyőnk (amit ugyebár a jézuska hozott), és egy este az alja megtelt ajándékokkal. Aztán kinőttünk a jézuskából, és nekünk is segíteni kellett a készülődésben. Én kifejezetten szerettem azt, hogy beültünk a nappaliba, és nekiálltunk szaloncukrot kötözgetni, bár legalább annyi jutott közben a gyomromba, mint a fára :).
Persze egy idő után rájöttem arra, meg van a maga hátránya is az ünnepnek. Az ajándékok (és a lehető legtökéletesebb), a nagy családi összejövetelek...mind egyszerre volt boldogság forrása, és veszekedés generálására megfelelő ok. Így vegyes érzelmekkel vágtam neki a téli szüneteknek. Mert ki szereti azt, ha otthon folyton viharfelhők gyülekeznek?
Az idei karácsonyt nem is igazán vártam. Egyrészt közel sem voltam abban, hogy elkészülök minden ajándékkal (és még maradtak hiányosságok :$), másrészt a nagy családi összejöveteltől sem voltam oda meg vissza. Végül azért nem volt olyan rossz. Végülis, mégiscsak a családomról van szó. Ha baj van, rájuk számíthatok. Egyikük sem tökéletes, és mindenkinek meg van a maga sebe, de közéjük tartozom. De az igazi, azért mégis csak az itthoni volt. Ahogy ültünk a félhomályban, szólt a halk zene, és néztük a gyertyák pislákoló fényét. Egy percre, igaz tényleg csak egyre, de minden leállt, megnyugodott. Aztán persze nekiálltam ajándékot bontogatni.Az eredmény:

Volt ott minden, könyvek, képeslapok csupa jókívánsággal, könyvjelzők, fülbevalók, nyakláncok, díszek, gyertyák, toll, emlékek, viccek...egyszóval tényleg minden. És pandás-lepkés tárgyakban sem szenvedtem hiányt. Ültem a kupac közepén, és nem az ajándékok miatt voltam boldog. Bár nagyon,nagyon tetszenek! Hanem az emberek miatt, akiktől mindezt kaptam. Mindegy hogy egy éve, vagy nyolc éve ismerem őket. Gondoltak rám. Azt hiszem, idén nyugodtan elmondhatom magamról, hogy roppant gazdag vagyok. No, nem pénzben. Barátságban. Ez a sok különböző ember, és mégis, velük teljes az életem.
Ajándékok mellett az ünnepek a kajálásokról is szólnak. Előtérbe kerülnek a zsíros vagy épp édes dolgok. Mivel alapjáraton nem erősségem a nagy evés, az ünnep ezen pontja enyhe megpróbáltatás szervezetemnek :D, de megoldottam...kb 2 óránként eszek, igaz akkor egyszerre nem sokat, de legalább nem lett töltött káposzta vagy süti mérgezésem. Mondjuk ezt a koliban nehezen tudom majd kivitelezni, szóval vissza kell majd még szokni, de hol van még február.
Relaxálás, fülfájás, olvasás. Illetve minimális mennyiségű tanulás.
Remélem mindenkinek jól telt az ünnepe, és jól fog kezdődni az új éve.

Karácsony

Ünneplőt ölt a világ, fehér a ruhája,

minden kisgyermek már előre várja,

az éjszakát, mikor kigyúlnak a fények,

s a szívek egy pillanatra de összeérnek.

Lelassul a forgás, elhalkul a zaj,

egy percre elfelejtjük, mi volt a baj.

Csillagszórók gyúlnak, felcsendül az ének,

s én halkan melléd lépek.

Nincs kincsem, csak a szavak,

s ezek is csak halkan sóhajtanak.

De azt dalolják oly híven,

mily értékes vagy te nékem.

Oly sok, mit tőled kapok,

nevetések és karok,

melyek megtartanak, ha zuhanok.

Hallgatások, ha sírni akartam,

vagy társaság, ha épp arra vágytam.

Mindezt melletted megtaláltam.

Azt hallottam a barátok angyalok,

kiket többé el sose hagyok,

Vigyázzák a léptem,

kezük nyújtják a sötétben.

Hull a hó, mikor az ablakon kinézek,

s nevekkel együtt arcokat is idézek.

A világot adtátok, vagy tán annál is többet,

s ennél szebb ajándékot ki kérhet?

Abbamarad a tánc, elhal az ének,

suttogásom száll már csak felétek.

Barátok, angyalok, köszönöm, hogy vagytok,

s azt is, mit mind nekem adtok.

Angyal nem vagyok, csak egyszerű ember,

ki néha veszít máskor meg nyer.

De kívánságom attól szívből szól nektek,

Legyen Boldog, és Békés az ünnepetek,

s egy szebb világra ébredjetek.

Egy hét összecsapása

A mai bejegyzés egy ömlesztett valami lesz :D.

Ezt a hetet itthon töltöttem, ugyanis kiderült, hogy övsömöröm van. Nos, hamar rájöttem, hogy ez tényleg nem a legkellemesebb betegség. Már a tudat is olyan dühítő, hogy a saját gyerekkori bárányhimlőm (!) aktiválódik újra...szóval kétszer szívat meg...kész röhej. Amellett, hogy fájsz, amire a fájdalomcsillapító csap pillanatnyi enyhülést hoz, és persze azt sem este, amikor igazán szükséged lenne rá, de viszketsz (főleg miután a doktornő közölte, hogy ne vakard a pöttyöket...eskü, addig nem is viszkettem egy cseppet sem), és foltos vagy. Már pedig pöttyösnek csak két dolgot szeretek: a bögrémet, amit egyszer ajándékba kaptam, és a túrórudit. Magamat kevésbé. A hét eléggé összefolyt, és lassan telt, nem csináltam mást, mint a 3 aktuális dolgozatomra tanultam, és ezzel kb. a nap 80%-a el is ment, bankba mentem pénzt költeni, postára a leveleimért. Egyedüli megszakítást a szerdai mocsok szar nap jelentette, ahol megírhattam egy zh-t (szerintem a halálom sem mentett volna fel alóla), kaptam még tanulni valót (mert ami otthon volt, az nem volt elég), és találkoztam barátommal. Khm...ellehet képzelni milyen jó volt, ha este úgy értem haza, hogy csak bebújtam az ágyamba, és kacérkodtam a gondolattal, hogy téli álmot alszok, és mindenki hagyjon békén. Azért a hétvége felé javult a helyzet, beszélgettem barátokkal (volt kivel csak neten, volt akivel élőszóban is). És végre majdnem gyógyultnak nyílváníthatom magam! Már csak foltjaim vannak, amiket több-kevesebb lelkesedéssel kenegetek...egy fehér löttyel, ami bőrre kerülve szinte rögtön szárad, és porzik, ergo ellehet képzelni hogy néznek ki tőle a ruháim, illetve hámlaszt. De még hogy. Remélem a bőröm bírja majd a lépést vele :D.

Hogy itthon ne unatkozzak, a macska szórakoztat...legalábbis úgy éjfél tájt. Nem tudom ki hogy van vele, de én olyankor nem vagyok túl megértő, és nincs idegzetem a hülyeségre...vagyis roppant rosszul toleráltam, hogy neki állt fészket építeni, az ágyam mögött, újságokból. Biológus lelkem, rögvest ellenkezett, de magyarázhattam én neki, hogy ő macska, szóval ne akarjon fészket építeni...nem tudtam meggyőzni. Talán előző életeinek egyikében tollas bestia lehetett, és rossz életvitele miatt a büntetése az, hogy macska testben született újjá. Miután némi fújás, karmolászás, szitkozódás árán kioperáltam a fészekből, neki állt játszani. Hajnal fél egykor. Velem. Eredmény: kicsuktam a szobámból. Győzelmem édes íze két órán keresztül tartott ki, amikor édes szőrmókom rájött, hogy felmenői között valószínűleg vakond, kaparó darázs és hód is volt, így a zárt ajtón keresztül próbálta magát rágni és kaparni. Természetesen hangtompító nélkül. Vereségem teljes tudatában keltem fel ismét, és nyitottam ki neki az ajtót, miközben lelki szemeim előtt vízióként megjelent, ahogy kitekerem a nyakát. De önuralmam töretlen volt, így a jószág életben maradt. Hálából a hátam közepén elhelyezkedve, egy motort is megszégyenítő hangon kezdett berregni, dorombolni, jelezve, hogy elégedett az életével...

A jövő hetem enyhén kaotikus volta, már most megrémiszt, főleg a hétfő nevezetű napé. Egy zh-á és egy előrehozott vizsga. Jujj. Aztán, hogy mi lesz utána, előre kíváncsi vagyok...vagy talán nem is. Néha úgy érzem, az élet újra és újra próbára tesz, hogy képes vagyok-e újra és újra ugyanazon ajtó kinyitására...őszintén szólva már lassan unom. Vészesen közeleg a perc, amikor egyszerűen fogom magam, és nem csak becsukom, de még be is reteszelem, és a hétfejű sárkányt küldöm, hogy őrizze. Aztán lehet nagyokat pislogni kérem szépen. De lesznek kellemes percek is, egy kedd esti találkozó, szerdai vadasparkozás (bár itt félek, hogy fagysérüléseket szerzek). Csütörtök estére kacérkodom egy sütizés tervezésére, ha nem jön össze, akkor talán korai hazajövetel...

Ajándékozásról

Nem tudom ki hogy van vele, de én szeretek ugyan ajándékot kapni, hiszen ez azt jelzi, hogy fontos vagyok neki, gondolt rám. De sokkal-sokkal jobban szeretek adni. Jó látni, hogy a másik örül annak, amit csináltam, vagy vettem neki. Illetve a másik igen fontos ok, hogy én egy elég zárkózott személyiség vagyok, és még a számomra igazán fontos embereknek sem tudom szóban kifejezni mit jelentenek nekem. Hogy mennyivel szebbé teszik a napomat, jobbá tesznek engem. Erre használom a verseket, novellákat, meséket és az ajándékokat. Velük tudom kifejezni azt, amit máskor nem tudok, mert összeszorul a torkom, zavarba jövök, félek.
Így érthető, hogy már szinte szeptemberben bevagyok zsongva és listát írok arról kinek és mit akarok csinálni.
Mivel nem elég a cirka 23 fő, még a moly-on is részt veszek az ajándékozásban, mert ajándékozni, pláne könyvet, na az jó dolog. Már meg is kaptam a kiszemeltemet, akinek a héten szerintem le is vadászom az ajándékát :).
Egyetlen dolog van, amit nem szeretek az ajándékozásban, az az ötletelés. Amíg azon stresszelek, hogy kitaláljam a megfelelő dolgokat. És ezt nem könnyítik meg az ismerőseim. Két véglet van.
1. Ne vegyek neki semmit, nem szeretne semmit stb.
2. Bármit veszek, vagy csinálok, annak örülni fog.
Mit ne mondjak, egyikkel sem vagyok kisegítve. :D Az elsőre azért nem hallgatok, mert hogy az istenben tudnám neki másképp megmutatni, hogy fontos, ha sose adnék neki ajándékot? Még ha nem is nagy dolgokat, csak amit tőlem kitelnek. De akkor is. Neki csinálom.
A második meg olyan, hogy én is ezt mondom néha, pedig közben tudom hogy mit szeretnék. Szóval nem hiszem el, hogy nincs valami amit tényleg szeretnének. Mellesleg sose lehet tudni, jól járnak-e azzal, hogy teljesen rám bízzák a döntést. :).
Az idei ajándékok nagy része már kialakult ötlet szinten. Sőt már elkezdtem meg is venni a hozzájuk valókat. Remélhetőleg össze is tudom őket rakni. Még sose csináltam, de egyszer mindent el kell kezdeni. Szóval indulhat a hétvégi pepecs munka, meg a további vadászat a maradéknak...

Elmélkedés a barátságról

Mindenkinek szüksége van barátokra. Mindenkinek. Mert különben azt veszi észre, hogy egyedül marad a világban. És tapasztalatból tudom, nem kellemes érzés. A barátok azok, akik fényt és meleget visznek a sötét éjszakákba. Akikkel együtt nevetünk, vagy épp együtt sírunk. Kitárgyaljuk velük az élet dolgait, a pasikat, a tanárokat, aktuális problémáinkat.
Egy ilyen kapcsolatot féltve kell őrizni, mert egész életünkön keresztül kísérnek. Még ha néha változnak is a személyek, akik velünk együtt lépkednek az élet rögös útján.
Visszagondolva az eddigi barátaimra, és a mostaniakra...azt kell mondjam, elég vegyes a felhozatal. Voltak és vannak a komolyabb, józanabb, csendesebb típusok. Akik a realitás talaján tartanak, akkor is, ha én nem akarom :D. Vannak a pörgősek, akik bármikor szívesen csinálnak valami közös programot. Az átmenetek, akik kicsit ilyenek is, és olyanok is. Na meg a már-már túlságosan is hiperaktívak, akik néha az ember agyára mennek, de velük egész a kép.
Annyi ember. Mind alakított rajtam valamit. Sokat tanulunk a másiktól. Változtatjuk egy kicsit a másik gondolkodásmódját, ízlését. Persze az a jó, ha nem teljesen akarjuk megváltoztatni a másikat. Csak mutatunk neki valamit, amiről úgy gondoljuk tetszeni fog neki. Vagy bejön, vagy nem...
Sosem szerettem középpontban lenni, így néha kissé megdöbbenten figyelem azt a -számomra rengeteg- embert, akik körbevesznek a jelenben és tényleg fontosak nekem. Akár egy album, úgy őrzöm mosolyukat, nevetésüket, hangjukat. A közös pillanatokat.
Persze semmi sem lehet tökéletes. Így mindig vannak kisebb összezördülések, mosolyszünetek. Haragudtam már én is, és haragudtak már rám is. De amíg tovább tudunk ezen lépni, amíg érdekel, mi van a másikkal, addig nem hiszem, hogy aggódni kellene.
Hogy most miért is elmélkedek ezen? Nem tudom. Talán mert állítom össze, kinek is akarok ajándékot adni és mit is. Vagy mert a tegnapi délutánt az egyik legközelebbi barátnőmmel töltöttem...nem tudom.
Csak annyit tudok, hogy semmiért nem adnám oda azokat a pillanatokat, amikor egyszerre fejezünk be egy mondatot, együtt nevetünk valamin a barátokkal.
Jó veletek :).

Szünet, egyetemistaként

Végre valahára! Itt a szünet. Szerintem több száz egyetemista ajkait hagyta el egy megkönnyebbült sóhaj péntek este. Az utolsó héten még e belünket is kihajtották belőlünk, így hát mindenki epedve várta a szünetet. Még én is :). Persze azt hisszük, hogy mennyit fogunk mi majd pihenni rajta. Meg találkozunk a rég nem látott baráti körrel. És bulizunk. Na meg utolérjük magunkat. Aham. Szép elképzelés.
A péntek délután és a hétvége nagyjából így nézett ki számomra:

Magyarul nem csináltam mást, mint döglöttem. Na jó, zenét is hallgattam mellé és olvastam. És nem a jegyzeteimet. Ám minden jónak vége szakad. Ma már szembe kellett néznem bokros teendőim listájával...nem sok kellett hogy elfussak előle. De összeszedtem magam, és neki fogtam. A mai napom tehát leginkább ilyen volt:

A hétfői órák anyagát kezdtem el átnézni. Aztán angolozás (nyelvtan, mert azzal is néha bajban vagyok...hallgatás, bár ez most kifejezetten élvezetes volt :D, aztán szó tanulás), belekontárkodtam a tételekbe is...viszont a szakdolgozat adatösszeírásra már csak a fejem ráztam...kösz nem. Majd máskor...hogy mikor, az egy igen jó kérdés. Ha rajtam múlna sosem...:D. De azért valahogy csak belepaszírozom majd az időmbe...
Így aztán fáradtan vettem tudomásul, hogyha egyetemista az ember lánya, a szünetek nem egészen arról szólnak, mint régen. Ilyenkor is tanulni kellene (az már más kérdés, hogy nem feltétlenül tesszük is azt), karácsony környékén vizsgázunk, akárcsak szilveszterkor...és még sorolhatnám. Haj...

Szárnyak

Szárnyakat szeretnék Istenem!

Szárnyakat! De kérni csak halkan merem.

Elrepülni messze, hol nem jártam még soha,

felszállni a magasba, hol vár a csillagpalota.

Fentről nézni azt, hogy rohan az élet,

míg én fent szépen elüldögélek.

Felhők tetején járva, napsütésbe nézni,

csillagtóból fényfolyadékot inni.

Szárnyak nélkül élek, léptem tétova,

csak tekintetem emelem fel az égboltra.

Sóvárogva nézem, hogy repülnek mások,

míg én csak akadályokat és láncokat látok.

Este a csillagokat nézve halkan fohászkodom,

szárnyaimat ha lesznek, el soha nem hagyom.

Álomra hajtom a fejem, lehunyom a szemem,

s imámat magamban ismét elrebegem.

Szárnyakat szeretnék Istenem!

Szárnyakat! De kérni csak halkan merem.

Elrepülnék messze, hol még nem jártam soha,

Felszállnék magasba, hol vár a csillagpalota.

Ősz...

Mivel beköszöntött a tényleges ősz (vagyis a hulló falevelek nézegetése közben meg akarok fagyni), frissítettem a blog kinézetét is.
Nem tudom ki hogy van vele, de ez az évszak nem a kedvencem...ugyanakkor tagadhatatlanul meg van a maga varázsa...és még több lenne, ha nem ekkor kellene zh dömpingre készülni.
Így hát miközben napközben forró teát, este pedig forró csokit szürcsölgetek, könyv helyet a jegyzeteimet olvasgatom, és egyre idegesebben veszem tudomásul, hogy az idő rohan, és még semmit sem tudok.
De a színes leveleken átszűrődő fénysugarak, a napfényben ragyogó víztükre azért némileg kárpótól. S miközben a dideregve tovarohanó embereket figyelem, elgondolkozok. Ez a tevékenység általában cseppet sem örömteli, mindig valami változtatandóra lyukadok ki. Például, bármennyire is igyekszem, mindenkire nem jut időm. Vagy legyen hosszabb egy hét, vagy a napok...mert bárhogy sűrítgetek, bármennyire is megfeszülök valaki mindig kimarad a szórásból. Ráfoghatnám, hogy azért, mert alig van közös óránk, de ez így nem teljesen igaz. Ahogy az sem, hogy amikor nekem van szabadidőm ők nem érnek rá, és fordítva. Ezek csak részigazságok. Hogy mi a valódi igazság? Nem egészen vagyok benne biztos. Így abban se, hogyan tudnék ezen változtatni. De valamit muszáj lesz. Még akkor is, ha néha úgy érzem, teljesen feleslegesen próbálkozom, mert még az enyémnél is vastagabb falakon akadok fenn, vagy éppen csupán azért kell a társaság, hogy ő tudjon valakihez beszélni...
De én se vagyok tökéletes, nincs is jogom arra, hogy ítélkezzek mások felett. Mégis megteszem, bár leginkább csak magamban.
Na, de ezen a két héten és az őszi szünetben majd igyekszek előrelépést összehozni. Majd meglátjuk sikerül-e.
Addig pedig a napfényes, ám hideg napokon vergődöm keresztül, és próbálom nem elfelejteni miért is csinálom.

Őszi falevél

Őszi falevél hullik, s megigézve nézem,

mily varázslatos táncot lejt a légben.

Jobbra libben, balra libben, a helyét nem leli,

tán ezért érzem úgy, hogy leszállása nem örömteli?

Így keringünk mi is, keressük a helyet,

ahol végleg megpihennünk lehet.

Ám akár a falevél, úgy mi sem leljük helyünk,

gyakran ezért kompromisszumokat teszünk.

Elhitetjük magunkkal, hogy ez volt a végcél,

még akkor is, ha szívünk jelzi, ő nem ezért él.

Ilyenkor aztán eljő a mi halálos telünk,

ahol már csak fagyos csendet és sötétet lelünk.

Elfelejtünk nevetni, elfelejtünk élni,

nem marad más, csak mindentől félni.

Nem látjuk a szépet, nem leljük a fényt,

barátaink társaságában sem érezzük a reményt.

Őszi szél fúj, teli a tél igéretével,

én mégsem hagyok fel a reménykedéssel.

Táncom lejtem tovább, keresve a helyem,

s kapaszkodom a gondolatba: Úgyis meglelem!



Maszkabál

Tükör előtt áll a férfi

új és új álarcokat nézi

-Mit vegyen fel? Mit viseljen?-

hogy az elvárásoknak megfeleljen?

Vidám legyen, vagy szomorú,

fennkölt vagy épphogy elbájoló?

Mi nem tetszik, azt félredobja,

a sarokban növekvő kupacra.

Meg van hát! - szeme villan,

s a kiválasztott már fenn is van.

Köpeny lebben, cipő surran,

szolgák hada már csak útban.

Tart a bál, szól a zene,

a terem emberekkel tele.

Nők és férfiak táncolnak,

vagy csak halkan traccsolnak.

Ha a nyelvnek éle van,

a pletykálkodás sem céltalan.

Életek és pályák dőlnek el,

Vajh a mennybe vagy pokolba jutsz el?

Körbe nézve csak álarcot lát,

különböző szempárok villanását,

s bár a szem a lélek tükre,

itt már ez is homályos és görbe.

A pénz lett az úr és a hatalom,

-Ezért a lelkem is eladom!-

határozza, és a táncba lép,

precízen pörgeti partnerét.

Újra és újra ugyanaz,

csak a maszk más, mit mutatsz.

E tánc oly végtelen,

ha belépsz, nincs már védelem. 

Évről évre tart e maszkabál,

te döntöd el, hogy rád is vár.

Nincs itt érzelem, csak számítás,

sem kegyelem, csak ámítás.

Szól a zene, te is hallod,

van-e már szép álarcod?

Ez takarja görcsösséged,

hogy nincs már emberséged.

Elmúlt már fiatalsága,

benőtt a feje lágya,

s már lépne ki a körből,

eme ördögi tűzből,

ám késő már, lépte botlik,

arcáról lám, a maszk lehullik.

Az agastyán testét átlépve,

rá egy percig sem nézve,

folyik tovább a maszkabál,

a zene szól, hát gyere már.

Elvárások fogságában

Elvárások...mindenki életében megtalálhatóak, mint megannyi kötél vesznek körbe minket, és szorítanak gúzsba. Hányszor hallottad már azt, hogy ha te nem vársz el magadtól valamit, akkor semmire sem fogod vinni az életben. Hiszen így van egy cél, aminek elérésére törekedsz. Azt azonban nem mondják, hogyha elértük azt a célt, mit kezdjünk a csalódottság érzésével. Mert az elvárás közben mi elképzeljük a dolgokat, milyen érzés lesz, ha ott leszünk és megkapjuk, amit már oly régóta várunk. Csupa kellemes és felemelő érzés...melyet gyakran a valóság meg sem közelít. Na ez az igazi pofára esés. És még csak számon sem kérhetünk senkit...
Ezeknek az elvárásoknak megfelelni gyakran nehéz, vagy egyenesen lehetetlen. Mégis, mintha valamiféle sport lenne, úgy állítunk magunknak elvárásokat...sőt másokkal szemben is támasztunk. Ez alól persze én sem vagyok kivétel...de pont ezért mondhatom...teljesen felesleges.
Életünk elejétől kezdve elvárások között teszünk minden lépést. Kezdetben tőlünk várják el a rokonok, szülők, orvosok, hogy megfelelő ütemben fejlődjünk, mi legyen az első szavunk, megtegyük az első lépéseket...aztán hogy jók legyünk a bölcsiben, oviban, okosak, ügyesek, önállóak...stb legyünk. Én kb innentől emlékszem arra, hogy mik voltak az én elvárásaim. Pl.:Az általános iskolával szemben, a felnőttéválással szemben...hát...nemigen jöttek be :D. Az iskola nem volt annyira hej, de szuper, a felnőttlét meg nem az az akadálymentes élet, amit azt akkor képzeltem.
De elvárásokat támasztunk mi is a családtagjaink felé, amiknek vagy megfelelnek...vagy nem. A barátoktól is bizonyos viselkedéseket akarunk tapasztalni, és ha ezektől eltérőek, már csak értetlenül ingatjuk a fejünket, miszerint: "Te ki vagy? Nem is ismerlek..." Ha kilépnek a nekik megálmodott keretekből, akkor jelentjük ki, hogy nem is igazi barátok, és utáljuk őket.
Na és persze a szerelem...elképzelünk egy habos-babos, rózsaszínű álmot...aminek legtöbbször tényleg semmi köze a valósághoz. Minden fontosabb pontját (első randi, első csók...) elképzeljük, ezzel már meg is van a viszonyítás, amihez majd utólag hasonlítjuk - vagy már közben - az élményt. És eközben szinte csak görcsösebbek leszünk, na meg elkeseredettek, keressük a hibát a másikban és magunkban, mert nem azt éreztük amit vártunk, sőt amit a világ elvárna tőlünk. Ez a frusztráció pedig a végén a másikon csattan...de tehet ő arról, hogy a fejünkben kialakított kép nem az, ami meg is történt? Nem.
Ez persze oda-vissza érvényes. Ahogy a lányoknak magas elvárásaik vannak, úgya fiúknak dettó...egyik nem sem jobb a másiknál, ahogy egyik korosztály sem, és egyetlen szerep sem. Gyerekként, tiniként, fiatal felnőttként, diákként, szerelmesként, feleségként, anyaként...mindig elvárunk vaéakitől valamit. Huh, már belegondolni is fárasztó. Ahelyett, hogy esélyt adnánk a pillanatnak, hogy a maga módján ugyan, de örömet okozzon. Lehet hogy a gyerek első szava nem az, hogy anya vagy apa...de mégiscsak beszél. Lehet, hogy a suliban nem te leszel a legjobb tanuló, de mégis olyan tárgyakkal foglalkozhatsz, ami érdekel (jó esetben), lehet hogy a barátok közül néhánynak nem egyezik a véleménye veled, vagy megvannak a saját problémái, de mégis ott van neked, lehet hogy a szerelmed nem tökéletes szőke herceg, de mégis szeret téged...
Akkor vajon miért nem tudunk ezeknek örülni? Miért nem akarunk csak úgy, a pillanatnak élni? Nem csak te, én sem, és ahogy a környezetem figyelem, a legtöbb ember sem. Kergetjük a délibábot, a rózsaszín álmot...megéri?
Őszintén szólva én megfogadtam, hogy visszafogom magam és legfőképpen az elvárásaimat, mert azok mindig csak csalódáshoz vezettek. Adok egy esélyt az életnek, hogy úgy legyen szép, ahogy akar. :D. Remélem sikerül...

"Gyertya lángja rég nem éget
Semmi nem fáj már
Ha egy késsel megvágsz engem, az sem fáj
Tudom, dobban még a szíve
Tudom, meghaltam már rég
De ha kínom megélnéd
Bizony rögtön elhinnéd
Azt, hogy el nem sírtam minden könnyem még."

Miért is kell

A lány csendben nézte a fiút. Tudta, hogy már megint túl fogja bonyolítani a dolgokat. Már jópárszor mondták neki, hogy fogja fel egyszerűbben az életet, mert így csak problémái lesznek. De az nem ő lenne. Így hát gyártja a gondokat.
Most épp azon elmélkedik, hogy annak ellenére mennyire különböző a két nem, mégis akarja a másikat.
"Hogy miért kell? Na ez a milliós kérdés. Hiszen alig van, amiről ugyanúgy gondolkodnának, vagy amire ugyanúgy reagálnának. Elég ha csak magából indul ki. Érzelem orientált, szókimondó egyéniség, mindezek mellé még folyamatos megerősítésre is szüksége van. Ergo kell az, hogy hallja szeretik. Hogy szükség van rá, pont rá. Kinek ne lenne erre szüksége? Mindenre hevesen reagálna, ha nem fogná magát vissza tudatosan...de attól még az érzelmek benne kavarognak. Néha hangyabolyt megszégyenítően zsizseg, hogy szinte pattognak körülötte az idegesség szikrái. Míg ellenben a másik...pasi az istenadta. Ebből kell kiindulni. Ők ugye a tettben hisznek, nem a kimondott szóban. Remek. Már egy ellentét. Mondjuk meglepően jól ellehet beszélgetni vele sok minderől...de azért lássuk be, egy lánnyal más. Aztán itt van az is, hogy olyan nyugodt. Majdnem mindig. Ami egyrészt higgasztóan tud hatni...máskor viszont a sikítófrász kerülgeti tőle. Ilyenkor jön az, hogy muszáj belőle valamit kiváltani. Bármit. Bárhogy. Igazából most jött csak rá, hogy azok a kis játékok, amiket a pasik annyira utálnak...azokat pont hogy ők generálják. A nők megerősítést keresnek, és mivel nem kapnak, neki állnak csiholni. Ha azzal, hogy a másikat féltékennyé, vagy épp próbára teszik, akkor azzal. És bár megfogadta, hogy ő sose...de. Szörnyű. Hogy ki tudja magából forgatni az embert a másik."  Itt tart, mikor észreveszi, hogy a srác őt nézi. Csak pár pillanatig állja a kutató pillantást, majd lesüti a szemét. Na ez a másik. Hogy sokáig nem tud egyenesen a szemébe nézni. Mintha félne attól, amit megláthatna bennük. "Maximum a hülyeséget." mosolyodik el fanyarul. Túl hosszúnak találja a csendet, agyának legeldugottabb sarkaiban keres valami témát, amit felvethetne, de megelőzik.
Az órát azért néha-néha megnézve mélyednek bele a beszélgetésbe, miközben egymáshoz közelebb mozdulnak. Már észrevétlen ez a mozdulat, ösztönös. Vállaik összeérnek, majd a lány fészkelődni kezd, hogy lehető legnagyobb felületen érintkezhessen a másikkal. Ismét csend ereszkedik rájuk. Visszatér hát az elmélkedéshez.
"Sose gondolta volna, hogy ez ennyire bonyolult lesz. A mesékben minden olyan egyszerűnek tűnt. Egymásba szerettek, legyőzték a gonoszt, aki orvul a boldogulásukat szándékozta megakadályzni és happy end. Hol van itt szó arról a töménytelen mennyiségű szorongásról, hogy elég jó-e a másiknak, tényleg szereti-e, na és persze hol vannak azok a határok, amiket nem szabad, vagy legalábbis nem érdemes átlépni. Lehet, hogy ez volt az apró betűs rész a mesében? Miért is nincs olyan mese, mely arról szól, hogy mi történt miután a nagy szerelemben összeházasodtak? Bár talán jobb is, hogy nincs. Igazán meg tudná könnyíteni az életét, ha a férifak - vagy legalábbis az, akinek lélegzetét érzi a nyakán, amit igyekszik kizárni a tudatából, de érzi, hogy bizony csúfos vesztésre áll - közölné konkrétan, hogy mit is szeretne. Nem csak hagyná, hogy sötétben tapogatózzon, és rettegjen, hogy ezt lehet-e kell-e, vagy sem. Bár..."és önkéntlenül is hangosan felnevet, ahogy néhány ilyen helyzetet elképzel. Persze ezzel rögtön felkelti a másik kiváncsiságát, de fejét rázva jelzi, ezt nem fogja elmondani. Épp elég, ha ő tudja.
A fiú ráhagyja, mint oly sok mindent. Maghoz öleli. A lány pedig gondolatban vállat von. Minden ellentét, és nehézség ellenére ezekért a pillanatokért megéri. Még akkor is, ha nem tart örökké. De mi tart addig? Felpillant az égen ragyogó csillagokra, és fohászát hozzájuk intézi. Ki tudja, meghallották-e?

Az első hét

Túléltem!
Amikor egy szép napsütötte hétfő reggelen feleszmélsz, elégedetten nyújtózól egyet, és már majdnem arra gondolsz, hogy az élet szép amikor beléd hasít: Bassza meg, egyetem! Mint a rugó vágódsz ki az ágyból, és vetődsz a mobilodra, hogy lecsekkold, mégis hány óra. Kissé megnyugodva felsóhajtasz, mikor látod, hogy még majd két óra van az első órádig. Hála imát mormolva nekivágsz, hogy koffeint jutass a szervezetedbe. Miután már ki is látsz a fejedből, a kinti időjárást figyelembe véve neki állsz öltözködni, fésülködni, magyarul emberré válni. Ahogy sikerült ezeket a lépéseket megtenni, beraksz tollat, lapot és mindent mi jó a táskába és elindulsz a retteget tanár órájára...
Még mindenki kisimult, vagy épp holdkóros ezen a héten, így sok órám meg sem volt tartva, vagy csak a követelményeket mondták el, és mehettünk is. Ez az időszak inkább a barátságok felújjítása, a bulihelyek újra látogatása az egyetemisták között. Ennek köszönhetően senki nem siránkozik nagyon, ha egy-egy óra elmarad. Én is barátnőztem, barátoztam, aludtam, angoloztam.
Persze a szokásos agyvérzés közeli állapot néha bekacsintott, de már amolyan edzett "leszarom" felkiáltással átlépve rajta éltük az életünket. Voltak/vannak, akikben éreztem, hogy változtak. Még nem tudom milyen irányba, de majd kiderül. Mások pont olyanok maradtak, mint amilyennek rémlettek :).
Amit leginkább sajnálok, azaz, hogy nagyon szétszóródtunk, alig van közös órám a barátaimmal. Úgyhogy most mennek az egyeztetések, hogy kivel-mikor és hogy tudok majd találkozni...

Ha menni kell

A ma reggel arról szólt eddig, hogy összekészültem a kolihoz. Pólókkal, zoknikkal könyvekkel rohangáltam, mint a mérgezett egér. A szobám először úgy nézett ki, mintha bomba robbant volna, már csupán egy menekülttáborra hajaz. Per pillanat egy hatalmas és jól megötmött sporttáska, két teli szatyor, amit leviszek, de még az evőeszközös dolgok hiányoznak...ezt még anyával le kell játszani. Mivel "kicsilánya" elmegy, minimum az éhhalál fogja környékezni, és ehhez mérten pakol mindent, aminek a felét se fogom megenni...de nem baj.

Kicsit szomorkásam várom ezt az évet. A Bsc képzés utolsó évét. Elméletben. Gyakorlatban meg majd kiderül. Még sok vizsga, gyakorlat, nyelvvizsga és maga az egyetem áll köztem és a diplomám között. Bár már túljutottam azon a szinten, hogy eret vágjak magamon, ha csúsznék egy félévet...de azért reménykedek, hogy ez nem következik be.
De ez az első hét még nem igazán a tanulásról fog szólni. Ismerkedünk az új tárgyakkal, tanárokkal ha lesznek. A követlményekkel, lehetőségeinkkel (mi szerint mit lehet nyugodt lélekkel elbliccelni, és mi az amire félholt állapotban is muszáj bekúszni). Már szerveznek bulikat, filmnézéseket. :) Na és persze rég látott arcokkal is találkozok. Kapásból a mai beköltözés után pl :). Aztán holnaptól rohangálás az órákra, a diák érvényesítésére, bérletért...furcsa lesz ez a nagy nyüzsgés. Annyira hozzászoktam ahhoz, hogy nyugisan fel kelek 9 körül, megcsinálom itthon amit kell, ismerősökkel lógok, olvasok...Star Treket nézek...és most lehet tanulni, újra elővenni az angol tudásomat (valahol meg kell lennie). Egyszerre vesztek el sok dolgot a szabadságomból, és kapok újakat.

Nem tudom mit várjak ettől az évtől. A kapcsolatok terén sem, oktatás terén sem. Kíváncsian várom mi lesz. De egy valamit megfogadok, már most, és igyekezni fogok hogy be is tartsam. Nem lesz önsajnálat. Nem lesznek hiszti rohamok, mert nem segítenek. És élvezni fogom, amit hoz majd a jövő. Végülis annyiszor hallottam már, hogy ez életem legszebb 5 éve. Ideje lenne, ha ezt én is megtapasztalnám :).

Visszaszámlálás

Körülbelül így néz ki az a nagy kupac tankönyv, amit még át kell néznem, miszerint mit viszek vissza a kollégiumba, és mit nem. Igen. Nekünk is már csak pár nap van, ugyanis hétfőtől indul a nagyüzem, igaz még csak enyhe változatban. Mondhatnám ez a beetetés, na meg ilyenkor mérjük fel a lehetőségeinket.
Kicsit keserédes a tudat, hogy megyek vissza. Jó lesz, mert már kell egy kis rend, és szabály, ugyanis nagyon hozzászoktam a semmittevéshez. És sok olyan barátot láthatok újra, akikkel nyáron nem nagyon találkoztam. És...kicsit jó lesz eltűnni a szem elől. Bármennyire is szereti az ember a szüleit, egy idő után eljön az a helyzet, amikor érzi, hogy ennyi elég. Nos, én lassan haladok felé. És sok vitát megelőz, ha egy hétnyi távolság van köztünk :D.
Amit nem várok, az persze a tanulás, az enyhe idegösszeroppanás, ami ebben az évben valószínűleg környékezni fog, mert végezni kellene, de ki tudja összejön-e időre...na meg az egyensúlyozás az emberi kapcsolatok és az órákra készülés között. Nem nagyon jön össze az arany középút, mindig valamelyik felé húzok. Vagy jók a jegyeim, de antiszoc vagyok, vagy társasági életet élek...de sokkot kapok az átlagom láttán...:D. Na, de idén! Persze minden évnek eddig így mentem neki, de hátha kivételesen összejön.
Addig szemezgetek a tankönyvekkel, miközben reménykedek, hogy nem dől rám, mert az halálos ítélet lenne. És fejben készítem a listát, mit kell bepakolni. Na meg a búcsúköreimet lejtem, mert lesznek akikkel majd 2 hétig nem találkozok...

Elmélkedek

Az elmúlt napok csak úgy elsuhantak fölöttem, pedig összességében nem sok mindent csináltam. Mégis...az idő úgy folyik ki a kezeim közül akár a finom, szemcsés homok. Voltam jegyzőkönyvet csinálni a lányokkal, ami jó volt, sokat nevettünk. Utána egy barátnőmmell futottam össze, az idei nyáron nem sokat találkoztam vele, és már hiányzott. És örültem, hogy láthatom. Sok mindenben hasonlítunk, és nagyon sok mindenben különbözünk...azt hiszem ezért van, hogy érzem, valami, valami több kellene neki, amit nem hiszem, hogy megtudok adni neki, pedig szeretném. (Ezt most lelkiélet szempontjából értem :P.) Utálom azt érezni, hogy nem tudok segíteni, pedig szeretnék.

Voltak összeveszések, kibékülések, találkozások. Mint tavaly. Mégis ez a nyár valahogy más. Nem érzem magamban azt a lendületett, mint anno ilyenkor. Az utóbbi időben sokat elmélkedtem az embereken, magamon, kapcsolatokon. Hogy ki milyennek látja a másikat, és ilyenkor is csak a felszínét érinti meg egy nagyon bonyolult dolognak. Még magamat sem ismerem, hogy tudnék akkor egy másik embert megismerni, és eligazodni rajta?
Mindenki mást lát a másikból. Mindenkivel kicsit másképp bánok, úgy ahogy őneki jó, vagy legalábbis úgyvélem hogy ezt igényli. Van, akivel csöndes vagyok, és nyugodt. Mással pörgök. A harmadikkal megváltom a világot :D.  És nem tudom, hogy ez tényleg mind én vagyok, vagy csak alkalmazkodok a másikhoz, hogy szeressen. Így aztán döntöttem. Én leszek én. Amit először ki kellene találnom. Mert nem tudom, milyen vagyok. Olyan sokáig drilleztem magam arra, hogy másoknak megfeleljek...én legyek a jó kislány, aki jól tanul, csendes és jó magaviseletű, figyel a kisebbre-ez volt a család felé.. A szorgalmas, jó tanuló, aki mindent megcsinál és lehet rá számítani-ez voltam a tanárok felé. De mindezeke alatt én egyáltalán nem érzem magam ennyire jónak. Igenis szoktam dühös lenni, utálni valamit, vagy valakit. Elveszíteni a hitemet. Félni, sírni, irigykedni. Nem tudom, hogyha tényleg elengedném magam, milyen lennék. Egyszerűen esélytelen, hogy elengedjem az önkontrollomat, mert amiatt vagyok az, aki. És félek az ismeretlentől...de. Eldöntöttem, hogy kis lépésekben, de változtatok dolgokon.
Ennek első lépése volt az új frizura. (Tényleg igaz, hogy ha nő az ember, akkor egy új frizura a változás jele...talán mert azt könnyebb megváltoztatni, mint a személyiséget).
Nem akarok mindent eldobni, szó sincs erről. Csak...felvállalni azt, hogy ha megbántanak, az igenis szarul esik, hogy a megbocsátásomnak is meg vannak a határai...hogy néha egyáltalán nem egyezik a másikkal a véleményem bizonyos dolgokban stb. Majd kiderül képes leszek-e rá. És arra még kíváncsibb vagyok, hogyha igen, akkor ki lesz az, aki még így is elfogad. Ki lesz az, aki megérti, hogy az abszolút jó kislány senki nem lehet, mert mindenkiben ott van az, amit a másikban utál, és esendőnek tart. Bennem is.

Álmok

"Az emberek azt hiszik, az álmok nem valóságosak, mert nem anyagból vannak, meg részecskékből. Nézőpontokból vannak, képekből, emlékekből és megaláztatásokból, elveszett reményekből."

Napok óta ez az idézet részlet jár a fejemben, és ahogy egyre jobban átgondolom, annál igazabbnak érzem.
Mindenki álmodik, kivétel nélkül. Lehet ébren, vagy alvás közben, de a végeredményt tekintve ugyanaz. Olyan képeket teremtünk meg magunk számára, melyek legtöbbször a saját emlékeinből és általunk örzött képekből fakadnak. Arra irányulnak, hogy szebb és jobb legyen a holnapunk. Ezt a vágyat sokszor a megaláztatások, elveszett remények, félelmek generálják bennünk. Hogy úgy érezzük, másnap és az azt követő nap is érdemes felkelni, és élni. Mert van miért.
De gyakran ezek az álmok lesznek az újabb elveszett remények. Micsoda ördögi kör. Ha nincs álmod, nincs miért élned. De ha nincs álmod, nem lesz tán több elveszett reményed. Bár ki tudja.
Én tudom magamról, és az utóbbi időben egyre inkább tapasztalom, hogy sokszor álmdozom. Annak ellenére, hogy tudom (mert ismerem magam, a másikat, a környezetet) mi fog történni, mégis felépítek egy képet...ez az, amit szeretnék. Persze bekövetkezni az fog, amit előre sejtettem. És meglepődök, megbántódok...mert hinni akartam, hogy egyszer, talán az fog valóra válni, amit elképzeltem. De az élet nem ilyen.
Vajon még hány reményt fogok eltemetni, míg végül fel adom? Hol van az a pont, amikor egy ember nem tud többé álmodni? Vagy nem mer?
Mikor csúszunk bele a szakadék sötéten ásítozó szájába, miközben megvagyunk róla győződve, hogy mily prímán egyensúlyozunk a szélén?

Film nézés, a'la Panna

Eldöntöttem, hogy megakarom nézni a moziban a Harry Potter utolsó részt, ezért aztán egy kis emlékfrissítést végzünk Pacsirtával. Ma eljött hozzánk, és megnéztük az első két részt. Mivel én a könyveket is most újra olvasom, nagyon benne vagyok a dologban, elég jól tudtam mikor mit fog mondani, meg mi van másképp a könyvben stb. Megbeszéltük észrevételeinket és...elkezdtem sorolni, mit szeretnék a filmből magamnak. Most eltekintek a hatalmas kastély, a jó pasik, a szép táj felsorolásától, maradjunk az állatoknál.
Első film: Első 10 perc után: - Akarok egy baglyot.
              a film negyedénél: - Nem édes, az a háromfejű kutyus? Megtartanám.
              A felénél: -Kell egy sárkány!
Második film: - Szeretnék egy főnixet...
                      - Simán elfogadnék egy pici baziliszkuszt, persze csak párszaszó tudása mellett...
És még csak ezekután fog jönni a többi...:D.
Persze, ha valami baromságot hallottam, ami nem stimmelt biológiailag, na azt is fennhangon megjegyeztem...de cserkészbecs'szó, moziban nem ilyen vagyok.
Nah, mivel olvasni viszont a harmadik kötetet olvasom (újra), azt hiszem, ma hippogriffekkel fogok álmodni...

Fohász

Csendben lépdelek, válaszokat keresek,

De oh jaj, csak kérdések sorára lelek.

Miért vagyok? Meddig élek?

Merre kísér érintésed?

Mások fájdalmát nézni borzalom,

Mondd, miért nincs oly hatalom

Mely gyógyítani bírja a kínt,

S eltörli ráncot, mit fájdalom írt,

A homlokára a megsebzettnek,

A mellette térdelő kedvesnek,

S mindenkinek, kik vélük éreznek,

A szerető embereknek?

Közösséget tán így formálhatsz,

Ez lészen tán a támasz?

    A másik ember, ki szintén remeg

         Emeli tekintetét fel a mennyre,

        S ajkunk együtt formálja a szavakat,

        És összekulcsoljuk ujjainkat,

       Hogy együtt, remegve és esdekelve,

                  Fohászunk szálljon fel a fellegekbe:

     "Kérlek Urunk, oltalmazz,

     Könyörülj, és irgalmazz,

 Vétkeztünk tán, lehet,

            De bocsásd meg a vétkeket,

              Szeretteinket még el ne vedd.”

Az új játék

  "Vajon szeretni fogják? Vajon ki fogja hazavinni? És kinek szánják majd? Mi lesz, ha nem fog tetszeni senkinek, és örökre a bolt polcán fog porosodni? Nem, az nem fordulhat elő. Ugye? Ugye nem?"
Így aggódott a játékbolt legújabb lakója, egy piciny plüss mackó.Nem rég került ki a gyárból, szőre selymesen és puhán fénylett, fekete gombszemei kíváncsian csillogtak, ahogy kicsomagolása után felmérte új környezetét. Tudta, hogy azért készült el, hogy örömöt okozzon másoknak. Nevetést csempésszen a gyerekek életébe, alvótársat biztosítson a sötét, magányos éjszakákon. Legalábbis majdnem biztos volt benne, hogy ezek a létének okai, céljai. Aggodalmasan várta, hogy lassan nyisson a bolt. Minden percet egy órának érzett, mely sose fog elmúlni...
    A vásárlók legtöbbje őgyelegve sétálgatott a polcok között, tekintetük egyik játékról a másikra ugrott. Meglepetten tapasztalta, hogy sokszor csak az alapján döntöttek egy-egy mellett, mennyibe került.
"Ennyi lennék csak én is? Egy számsor?" villant az eszébe, ám ekkor egy fiatal nő állt meg előtte. Pontosabban a plüssállatok előtt. Szeme méricskélően villant egyik állatkáról a másikra, míg megállapodott a mi mackónkon.
- Hm.
Óvatosan felemelte a polcról, és finoman megforgatta, megnézte minden oldalról. Elégedetten a látottaktól, elmosolyodott.
- Azt hiszem, meg is van a tökéletes játék. Eldalote nagyon fog neked örülni, már régóta rágja a fülem, egy új medvéért.- mormolta, miközben beletette a kosarába és elindult a pénztár felé. A játék szíve, ha lett volna, biztos hogy hevesen verdesett volna kicsiny melkasában. Így azonban csak szemeinek furcsa csillanása árulta el félelmét.
Félelem és remény volt, mi csatázott benne. Egyszerre kívánta és rettegte a találkozást ezzel az idegen lánnyal, ki már régóta szeretne egy macit magának. Félt, hogy nem felel meg.
A rövid autóút után egy kertesház előtt álltak meg, és mielőtt egy imát mormolhatott volna a mindenható medvének, már benn is volt a gyerekszobában.
-Eldalote! Merre vagy? Nézd, mit találtam neked.
Egy 6 év körüli fekete hajú lány ugrált be a szobába, és ragyogó szemekkel nézett fel édesanyjára.
-Ugye egy macit? Kérlek, mondd, hogy macit vettél nekem!
A nő ekkor elővette a hátamögé rejtett plüsst, melyet a lány egy hangos kiáltással kapott ki a kezéből, és ölelt magához szorosan. Ha játékok lélegeznének, nos akkor ezzel a cselekvéssel komoly problémái lettek volna, de így csak valami furcsa, meleg érzés kerítette hatalmába. Ami szinte rögtön eltűnt, amikor gyermek maga elé emelte, és tüzetesebb vizsgálatnak vetette alá. Félve várta a döntést.
- Szép vagy. Már csak egy nevet kell neked találnom, hiszen még sem hívhatlak mackónak, nem igaz? - jegyezte meg nagy komolyan a 6 éves. - Tudod mit? Turionnak foglak hívni. Tetszik?- s választ nem is várva rohant ki a házból, magával cipelve a történések sebességétől kissé megszeppent hősünket.

Minden este elfoglalta helyét a lány ágyában, és közösen hallgatták az estimeséket, mely után Eldalote nyugodt, mély álomba merült, míg Turion ébren őrizte minden percét. Hogy másnap reggel egy újabb nap elé nézzenek. Bár nem vagyok otthon a plüssállatok lélektanában, de nyugodtan állíthatom, szerette azokat a napokat. Nem volt olyan játék, melyben ne lett volna benne. Volt várkapitány, ki a hercegnő megmentésére indult, de rabolták már el földönkívüliek is. Minden játék után érezte, itt a helye, ezért kellett megalkotni őt.
De ahogy teltek a hónapok, lassan valami változni kezdett. Ritkultak az egésznapos, közös játékok. A lány már nem vitte mindenhová magával. Néha félnapokra is elfelejtkezett róla.
Turion először tapasztalta meg milyen érzés lehet a félelem, hogy végleg elfelejtik. És a magány. Nem tudta, mi volt az ami miatt már nem szerették. Hiszen ő mindent megadott neki. Csodákra nem volt képes, de lényének minden porcikájával szerette a gazdáját. És még sem volt ennyi elég neki? Aztán egy reggel...
-Eldalote? Merre vagy? Nézd mit hoztam neked! - ütötték meg a szavak a fülét. A napok óta öt körbeölelő balsejtelem most végre értelmet nyert. S bár kesernyés érzésekkel figyelte, hogy a lány a tekergőző kiskutyát milyen lelkesedéssel öleli magához, mégis egy kicsit meg is könnyebbült. Tudta, már nem lesz rá akkorra szükség, de belenyugodott ebbe. Sokkal rosszabb volt a tehetetlen várakozás. Ám ez most véget ért.
   A kutya elfoglalta az őt megillető helyet az emberek életében. S bár a gyermek még néha-néha elővette a plüssmedvét, már nem játszott vele oly sokat, mint annak előtte. Ezt elfogadta, hiszen szerette. És tudta, nincs értelme eröltetni valamit, aminek már lejárt az ideje. Ha szükség lesz rá, a lány mindig megtalálja, és ő várni fogja. Mindig.

Csodálatos világ (Szeretem ezt a számot...)

Terepgyakorlat

Az elmúlt egy hetet terepgyakorlaton töltöttem, az ország túlsó felében...legalábbis ha a lakhelyemhez viszonyítok :D. Gondoltam, ha az Alföldön élek, akkor gyakorlatra a hegyekbe menjek...nem a legjobb ötlet volt.
Vasárnap évfolyamtársamnál aludtam, hogy hétfőn reggel hatkor már a buszon ülhessünk. Az út folyamán csatlakozott hozzánk még egy társunk, a vonatra átszállsákor pedig a csoport másik felével találkoztunk. Már a szállás megtalálása is elővetette azt, hogy bizony érdekes lesz ez az egy hét. A megadott utcát az istenért nem találtuk. Ott kóvályogtunk a város utcán, nagy csomagokkal. De a vicces az volt, hogy a helyi lakosok, akiket megkérdeztünk (kb. 5) teljesen megdöbbenve nézett ránk, hogy ők még ilyen utcáról nem is hallottak. Ekkor felmerült bennem, hogy ez olyan lehet, mint az Abszolút. A muglik nem láthatják XD. De végül meg lett. Nagy nehezen lepakoltunk, és elkezdtünk ismerkedni a várossal, egymással. Másnap egy túra volt betervezve...6 max 8 óra...aham, 9 órán át gyalogoltunk, főleg hegyre fel, roham tempóban, persze közben jegyzetelj...már-már sírva röhögtünk a fáradtságtól. Ráadásul felújították a kollégium azon részét, ahol aludtunk, úgyhogy reggel ébresztő sem kellett, mert az ablakunk előtt sétálgató munkások megtették ezt nekünk :D. Szerdán elég rossz idő volt, ami miatt kicsit kapkodós lett az aznapi munka, illetve kétszer el is áztunk...nem tudtam eldöndetni mit keresek itt, miközben a méz-tonhal keveréke (hangya "táp", ami szerintem leginkább hányadéknak nézett ki) fölött álltam, és néztem milyen hangyák mit csinálnak, és hányan (próbáltál már 40 valahány rohangászó hangyát egy perc alatt megszámolni? Nem mi? Ne is akarj, mert az őrület közelében leszel.). Nem egészen ezt gondoltam amikor terepgyakról elmélkedtem. Persze az se volt kuyta, amikor növények borítását kellett becsülnöm...:D. Aznap este a tanárokkal kiültünk beszélgetni a padokra...volt ott minden, nevetés, egymás osztása...csütörtöki túrát elmosta az eső (hála az égnek, annyit mentünk már hegyre fel, és le, hogy szívem szerint már csak kúszva közlekedtem volna, nem szóltak előre, hogy ehhez minimum egy hónapos edzés szükséges) így reggel a statisztikát próbáltuk felfogni (kevés eredménnyel, pedig a jegyzőkönyvet így kell megcsinálni...), aztán a közeli arborétumot néztük meg. Este a lányokkal mentem be a városba, és utána beszélgettünk...Pénteken pedig hazajöttünk. 4 óra alvás után a 7 órás út szenvedés volt...
Ennek ellenére azt kell mondjam, nem bántam meg, hogy volt. Persze az idő szar volt, ami miatt a tervek nagy része felborult, de ez van. Viszont a társaság jó volt, sokat nevettünk, én pedig rájöttem, hogy néha könnyebb elmondani dolgokat azoknak, akik alig ismernek, mint a közvetlen barátoknak/párodnak. Remélem azok a komolyabbnak tűnő barátság kezdemények, amiket itt elkezdtem, megmaradnak később is...
És most egy hétig nem vagyok hajlandó semerre sem menni, ami emelkedő, domb, vagy hegyet jelent. Csak sík terep és kész. De még az is lehetőleg a közelben legyen :D.

Nagyszoba felújítása - első nap

Ma reggel arra ébredtem, miszerint szülőanyám elhatározásra jutott: ma elkezdjük a szoba felújítását, hogy szerdára végezzünk. Ezaz! Örömmámor, boldogság...khm, nem. Cseppet sem örültem a dolognak. Zsinorban ez a harmadik nyaram, amikor jónéhány napot tapéta vakargatással, festéssel és rohadt nehéz bútorok tologatásával töltök. De azért megacéloztam magam, és zokszó nélkül nekiláttam segíteni, igaz, a tekintetem sok mindenről árulkodhatott.
A könyvek pakolása még egész izgalmas feladat számomra, mindig fedezek fel náhány igazi csemegét, így volt ez ma is. Közben persze a háttérben...:
Anya: Úgy dobáljátok a könyveket, hogy ez az örökségetek.
Öcsém: Anna, ez az örökséged.
XD, na igen, vitathatatlan, ki szeret kettőnk közül jobban olvasni...ergo ha ezt tényleg mind én kapom, plusz az addigra saját könyvek...minimum egy könyvtárszoba kell majd jövőbeni otthonomba...nincs mese, vagy nyerek a lotton, vagy gazdag férjet találok :P.
A kipakolás után következett a bútór tologatás...élmény volt. És végül, az igazi finomság...a tapéta leszedése.
Kezdetben lelkes az ember, mert hát egy kis tapéta, ugyanmár...pikkpakk, lenn is lesz. Hát nem. Elég elkeserítő, hogy egy órás kűzdelemmel is csak egy 10 cm-es sávot tud az ember levakarni...és még mennyi van hátra. Először nyugodtan csinálod. Aztán jön a szentségelés, miközben az ember eldönti, nincs az az isten, hogy az ő lakásában tapéta legyen a falakon. A dühöngés, mikor már szinte a falat is leszeded, és végül a rezignált belenyugvás, miszerint ezt az öröklétig fogod folytatni. AZért persze halad az ember vele. De piszkosul elféradtunk, csuromvíz voltunk, megakartunk sülni, mert nincs is jobb, mint ilyen munkát cirka 40 fokban végezni. De elvégeztük! Büszke vagyok magunkra...és csak remélni merem, hogy jövőre anya már semmilyen átalakitást nem talál ki...

Röviden

Röviden az utóbbi hetekről...befejeztem a vizsgaidőszakot, s bár egy tárgyam nem lett meg, kifejezetten elégedett vagyok a teljesítésemmel. Bár a kreditindexemet nem mertem kiszámolni :D. Az egy hetet, amit itthon tölthettem, leginkább a pihenés, punnyadás, barátokkal találkozás töltötte ki.  Így aztán nem sok kedvel mentem vissza a gyakorlatra. Persze a terepgyakorlat azért nem olyan vészes, mint az évközbeni órák, de lássuk be, kinek van kedve a nyarat még ilyen dolgokkal tölteni? Legalábbis én mindig úgy megyek, hogy csak túllegyek rajta. Aztán persze elkezdem is élvezni. Rengeteget nevettünk a barátnőmmel (párban kellett ugyanis dolgozni), még többet kúsztunk-másztunk. És persze hajkurásztuk a jószágokat, ami csak azért volt néha érdekes, mert volt amitől nagyon féltünk (pl poszméh), de hősiesen megfogtuk! Határoztunk már szinte félig sírva-félig nevetve, kűzdöttünk a preparálás lépéseivel. De kijelnthetem, hogy mi győztünk! És jutalmunk fejenként egy-egy ötös lett. :). Az egyedüli, amit sajnálok, hogy sokakkal ezután nem találkozok, majd csak szeptemberben. Másokkal még lesz egy jó kis gyakorlatom, szintén terepen...:).
Aztán lezárhatom a második évemet is véglegesen. Sok mindent tanultam, és nem csak a tárgyakból, hanem az emberekről, magamról. Barátságok jöttek, és úgy néz ki, hogy néhány megy is, amiből van olyan, amit sajnálok, na persze van olyan is, amin nem lepődtem meg és nem is estem kétségbe...
És a végén lesz egy teljes hónapom, amit pihenéssel tudok tölteni...na meg a szakdolgozathoz szükséges molyolással, de az nem olyan vészes...legalább lesz időm írni, had örüljenek neki néhányan :D, haladni kell a beígért mesekönyvel :P.

Semmi, és mégis minden

Ez a mai nap, igen érdekes volt. Nem a rossz értelemben véve, hála az égnek. Igazából újra és újra rájövök arra, hogy néha annyira apró dolgok is elegek ahhoz, hogy jól érezzem magam. Máskor meg ahhoz, hogy csak egy apró kis porszemnek, ami egy hatalmas sivatagban hever valahol...
A reggeli lepkeadag felvétel (vagy minek nevezzem azt?) egy roppant érdekes beszélgetésbe csapott át. A téma a szerelem, párkapcsolat témakörben mozgott. Persze belőlem indultunk ki (de nem én kezdtem!), aztán tágult a kör a "nemzedékemre". Voltak gondolatok, amikkel egyetértettem. De volt olyan, amire még nincs rálátásom, tehát nem szólhattam hozzá érdemben. Mindenesetre adott egy kis gondolkozni valót. Azzal mindenféleképpen egyetértek, hogy amig önmagammal nem vagyok tisztában, és nincs bennem egyensúly minden területen (elme, szív, test), addig nem tudok adni a másiknak. Persze kaptam tanácsot is, úgymint az elsőnél ne álljak meg XD. Logikailag persze értem én, amit ennek a tanácsnak az alátámasztására mondott...úgymint mindig bennem maradna a kíváncsiság a "másikra", meg hogy nincs mihez viszonyítanom, és kiderülhet, hogy amit gondoltam, az nem az igazi. Persze a válasz, mint tudjuk 42 XD.
Mindenesetre igen elgondolkozva ballagtam haza. Ahol a nap második érdekes felfedezése várt. Úgymint az eső miatt nem párolgott kellőképpen az alkohol, és a lepkék nagy része nem pusztult el. Villámgyorsan visszacsaptam a doboz fedelét a kómázó páciensekre, és elkezdtem agyalni, mihez kezdjek. Az eredmény? Ha a szemközti házból néztek volna az ablakon, a következőt láthatták volna. Egy fiatal lány kezében egy dobozzal kinyitja az ablakot, ellenőrzi hogy senki sem látja, illetve hogy nem esik az eső, majd egy óvatos mozdulattal felnyitja a doboz tetejét, mire lepkék röppennek ki belőle. Na persze voltak ellenállóak is, őket konkrétan ki kellett pöckölni. Közben meg fejben jegyeztem, hogy "Három füstös medvelepke, két pettyes moly, egy piros medvelepke, araszolok...uh, annak meg kell nézni a nevét, mert csak a mintája rémlik, zebrabagoly (ez lepke, nem egy mutáns :D)..." Jah, és ezt az akciót 3x ismételtem, mert eleredt kétszer az eső, és az nem igazán barátja a lepkéknek...
A nap harmadik kellemes meglepetése este ért. Korábbi bejegyzésben már írtam, hogy támogatom a kezdeményezést, amit a kezdő írók felé tett néhány ismerősöm. Én csupán a véleményezésemmel tudom őket segíteni. Tegnap meg is kaptam az első történetet, melyet egy "felfedezendő író" írt. Árnyalatok a címe. Némi fenntartással nyitottam meg...aztán meg koppant az állam. Még csak a 47 oldalnál játok, de nagyon tetszik. Rögtön elkapott a hangulata. Ilyenkor döbbenek rá, hogy mennyi tényleg tehetséges ember él a világon, akik talán sose kapnak lehetőséget...Ha végig ilyen jó marad a könyv, akkor csak remélni tudom, hogy a könyvesblogomban írt bejegyzés talán segíteni fog rajta, ha majd a kiadók elé viszi a művet.
És holnaptól pedig megkezdődik az Olvasás 7 hete, amiben a bloggerek különböző témában írnak bejegyzéseket. Kb 150-160-an jelentkeztünk erre. Minden héten könyvnyeremények is lesznek, mert több kiadó is úgy gondolta, ezt az eseményt (melyben az olvasást szeretnénk népszerűsíteni, na meg a másik véleményét megismerni több témában) érdemes támogatni. Már várom...és nem, nem a nyeremények miatt. Egyszerűen csak szeretek írni olyan témákról, amik érdekelnek...:P.

Minden kezdet nehéz

Minden kezdet nehéz

  Sajnálatos, ámde ettől függetlenül igaz tény az, hogy néha a tehetség nem elég. Márpedig ha kezdő író az ember, akkor a tehetségén kívül mást nem tud felmutatni. Ha szerencséje van, akkor ennyivel is megelégszik egy-egy kiadó. Ha nincs...nos akkor nem marad hátra más, mint a reménykedés, a folyamatos próbálkozás. Na meg persze a barátok, ismerősök biztatása, akiknek ilyen-olyan formátumban megmutathatja az elkészült művet.
Erre próbál segítséget nyújtani a következő blog: Firkálsz? Mutasd, mit? . Ahova mindenki, aki szeretné, hogy írását mások is megismerjék, elküldheti az alkotásait. Ezekről egy rövid fülszöveget is kell írnia, ami alapjána különböző bloggerek kiválasztják a nekik szimpatikus történeteket, elolvassák, véleményezik azokat. Mindenki csak nyer vele. Az író megmutathatja egy viszonylag széleskörő közönségnek a munkáját, vélemények alapján az esetleges hibákat javíthatja, a dicséretek pedig biztosítják, hogy nem feltétlenül légvárat épít. No, és persze már a kiadókhoz is úgy mehet, hogy a véleményeket felmutathatja. A kiadók is jól járnak, hiszen a vélemények alapján már tudnak arra is következtetni, hogy mekkorra lenne a kereslet az adott művekre, és sokkal töb történetet is megismerhetnek.
Az olvasó közönség pedig olyan történeteket is olvashat, amit esetleg másképpen nem.
Határozottan támogatom az ötletet, és nem csak azért, mert magam is szeretek firkálgatni, hanem mert ez egy olyan lehetőség, amivel mindenki csak nyerhet.

Ide is kirakom, nem csak a könyves blogomba...hátha találtok majd olyan történeteket, ami érdekelne titeket is, vagy esetleg ha valaki írni szeretne és azt megmutatni...:)

Mese...:P

   Az angyal fáradtan ült a padon, s próbálta megérteni, miért van még mindig az emberi világban. Azt már rég elfogadta, hogy azért került ide, mert nem értette meg ezeket az élőlényeket, nem tudta elfogadni, hogy lehetnek jó tulajdonságaik is, ő csak azt látta, hogyan ölik egymást halállra, irigykednek, csalnak, lopnak, hazudnak. Ezért hogy tanuljon leküldték közéjük. Igazi büntetésnek fogta fel. Aztán ahogy kénytelen volt alkalmazkodni az új helyzethez, kezdte megérteni a dolgokat. Volt szerelmes, és megcsalt. Gazdag és szegény. Sikeres és vesztes…mindennek megtapasztalta mind a két oldalát. Akkor miért van még itt lent? Miért nem mehet vissza?

   Nézte a parkban sétáló, futó, beszélgető embereket. Ahogy kettesével, vagy még többen együtt töltik az idejüket. Ő pedig egyedül van, magányosan…és ekkor rájött. Sok mindent megtapasztalt, de talán a legfontosabbat nem. Nem szerzett magának barátokat.

Ahogy teltek a napok, ideje nagy részét azzal töltötte, hogy a környezetében lévő baráti társaságokat figyelte. Próbálta megérteni, mi működtethet egy ilyen kapcsolatot. És mitől lesz jó, és hosszantartó. Férfiak, nők, kis és nagy baráti társaságok…és hiába nézte, nem értette. Néha annyira különböző személyiségek maradtak együtt, miközben a hasonlóak néha szinte pillanatok alatt szétmentek. Kezdte kapizsgálni, hogy ezt bizony csak akkor fogja érteni – ha fogja egyáltalán – ha ő maga is benne lesz. Csakhogy. Egy barátság alapja az, ha megbíznak egymásban, és elfogadják a másikat olyannak, amilyen. De ki tudná felfogni azt, ami ő valójában? Egy per pillanat „bukott” angyal. Milyen kapcsolat lenne az, ahol rögvest hazugsággal indít az ember? Bárhogy próbálta ezt az ellentétet feloldani, nem sikerült. Így míg ezen görcsölt, a világ beszűkült, s még jobban elszigetelődött a világtól, az emberektől…

Egy nap, ahogy szokásosan a parkban üldögélt, feltűnt egy fiatal lány. Egyedül volt, mindössze egy könyv és az mp3 lejátszója volt nála. Ezekkel elhelyezkedett, és elmélyülten olvasni kezdett, anélkül hogy a környezetére egy pillantást is vetett volna. Ahogy teltek az órák, úgy fogytak az olvasatlan lapok, és ahogy besötétedett, sietősen távozott is. Ő pedig meglepődve figyelte távolodó alakját. Ő volt az első olyan ember, akit jól láthatóan cseppet sem zavart az egyedüllét. Mindenki vágyott arra, hogy társaságban legyen. Más-más okból ugyan, de ez nem is volt fontos. De ez a lány...nem igényelte azt, hogy mással ossza meg az idejét. És ez kíváncsivá tette őt.

A harmadik nap, amikor ugyanúgy megjelent, bár más könyvvel, nem tudta magát visszafogni. Lassan elindult feléje, és megállt mellette.

- Szia! Zavarlak? – kérdezte halkan.

- Hm? Jah, nem. – nézett fel rá meglepetten, miközben odébb csúszott, hogy le tudjon mellé ülni.

A percek csendben teltek, miközben zavartan azon gondolkodott, hogy mit is mondjon, hogyan kezdjen bele. „Hogy tudnak az emberek olyan fesztelenül barátkozni?” Ám ekkor tekintete a könyv borítójára esett, és hálásan felsóhajtott. Olvasta. És elkezdtek beszélgetni.

- Továbbra sem értem, mi értelme van annak, hogy eljátssz egy olyan viselkedést, ami nem igaz rád, csak azért, mert úgy érzed a barátod ezt várja el. Milyen barát az ilyen?

- Emberi.

- Jó, mindig ezzel jössz. Lehet, hogy nem vagyok ember, de akkor is. Ennek semmi értelme. Vagy, aki vagy. És ezen nem tudsz változtatni.

- Nagy nyomás az, ha megakarsz felelni a másiknak.

- Mindenáron?

- Akár. – az értetlen tekintetett látva felsóhajtott, és magyarázni kezdett. – Érezted már azt, hogy szeretnek? Úgy igazán?

- Igen. – jegyezte meg, néhány perces gondolkodás után.

- És milyen érzés volt?

- Nagyon jó. Valakinek éreztem magam, jó volt tudni hogy valakinek szüksége van rám. Pont rám.

- Ezért az érzésért sokan sokat feltudnak adni. Mindenkinek szüksége van arra, hogy szeressék. És hogy ő maga is szerethessen. És a mai világban, ahol előtérbe került az egyéni személyiség, vélemény…nehéz olyan embert találni, aki elfogad olyannak, amilyen vagy. Még úgyis, hogy esetleg nem mindennel ért egyet, vagy nem mindent ért meg. De elfogad. Sokan annyira arra álltak be, hogy minden áron érvényesítsék önmagukat, hogy a másik véleményét már nem hallják meg. Az, hogy ellentmondj nekik, pedig elő sem fordulhat. És ha ilyen barátot fogsz ki, akkor megpróbálsz neki megfelelni, csak hogy ne veszítsd el.

- De az ilyen ember nem barát.

- Ma nem egyszerű igazi barátokat lelni. És ha félsz a magánytól, akkor beéred azzal, amid van.

- Értem. És te?

- Mit és én?

- Téged sosem látlak mással. Miért nem?

- Most pihentetem a dolgot.

- Pihenteted??

- Igen. Nagyon fárasztóak tudunk lenni, mi egyszerű halandók. – mosolyodott el.

- Nekem mondod?- kérdezte gúnyos mosollyal. – De komolyan.

- Szeretem az embereket, szeretek szeretni. Akár a többiek. De néha olyan érzésem volt, hogy nekem nagyobb szükségem volt arra, hogy szeressem a másikat, mint neki, hogy én szeressem. Máskor pedig fárasztó volt, hogy folyamatosan bizonygassak. – nézett ki az ablakon elgondolkodva. Majd egy grimaszt vágva folytatta. – Nem felemelő érzés, hogy amit adni tudsz, az nem elég a másiknak, hogy több kell neki. Vagy pont, hogy kevesebb. Így inkább kicsit pihentetem a dolgot. Szeretek magamban lenni. Persze nem örökké, ahhoz nem vagyok elég antiszociális. De meg van a maga bája, ha rövid ideig csinálja az ember. Talán megint rájövök arra, miért jó, ha van valakinek egy barátja.

- Akkor miért nem küldtél el engem is? – kérdezte kíváncsian.

- Nem tudom. Talán lassan megint szeretném, hogy elfogadjanak. Minden hibámmal, és rigolyámmal, rossz tulajdonságommal együtt.

  - Hiányozni fogsz.

- Azt hittem, várod, hogy visszakaphasd a szárnyaidat.

- Így is volt. De…

- Ugyan már. Te legalább tudni fogod, mi van velem. Na de én? Mit kezdjek veletek, amikor még internetet sem használtok? Nesze neked kapcsolattartás. – nevetett fel. Majd elkomolyodva átölelte az angyalt, és hátra lépett.

- Köszönöm.

- Mit?

- Hogy megpróbáltad megértetni az emberi barátságok lényegét.

- Sikerült?

- Ahhoz túl bonyolult, de azért közelebb kerültem a megoldáshoz.

- Ha megfejted végleg, akkor kérlek, közöld valahogy velem is.

- Jó, majd dobok egy égi jelet.

- El is várom. De csak szolidan. És érthetően. Mondjuk írd fel a felhőkre gyöngybetűkkel.

Egymásra vigyorogtak. A következő pillanatban pedig már csak egymagában állt a fák alatt. Mindössze egy hófehér toll maradt a kezében, mint emlékeztető, hogy az elmúlt nap nem csak álom volt.

- Na, milyen volt az emberek között?

- Érdekes.

- Megérte?

A csuklóján lévő gyöngykarkötőre nézett, melyet ajándékba kapott. – Meg.

A lány pár nappal később a szokásos helyén olvasott a parkban, amikor egy árnyék vetült a lapokra. Felnézett, s egy kisebb csapat vele egykorú fiatalt látott. Zavarukban egyik lábukról a másikra álltak, majd a legbátrabb megszólalt.

- Szia. Nem akarunk zavarni. Csak jó ideje láttunk itt egymagadban, és arra gondoltunk…hogyha nem zavarunk, és volna kedved…szóval akkor esetleg csatlakozhatnál hozzánk is.

- Hozzátok?

- Igen. – emelte fel egy másik a kezében lévő könyvet. – Közösen szoktunk olvasni itt kint, és megbeszéljük az olvasottakat, miközben eszünk-iszunk.

Egy percig latolgatta a dolgot, majd rábolintott. –Miért is ne? – S néma léptekkel követte a többieket pokrócokig, ahol kisvártatva már egy komoly beszélgetésbe bonyolódtak.