Csendben lépdelek, válaszokat keresek,
De oh jaj, csak kérdések sorára lelek.
Miért vagyok? Meddig élek?
Merre kísér érintésed?
Mások fájdalmát nézni borzalom,
Mondd, miért nincs oly hatalom
Mely gyógyítani bírja a kínt,
S eltörli ráncot, mit fájdalom írt,
A homlokára a megsebzettnek,
A mellette térdelő kedvesnek,
S mindenkinek, kik vélük éreznek,
A szerető embereknek?
Közösséget tán így formálhatsz,
Ez lészen tán a támasz?
A másik ember, ki szintén remeg
Emeli tekintetét fel a mennyre,
S ajkunk együtt formálja a szavakat,
És összekulcsoljuk ujjainkat,
Hogy együtt, remegve és esdekelve,
Fohászunk szálljon fel a fellegekbe:
"Kérlek Urunk, oltalmazz,
Könyörülj, és irgalmazz,
Vétkeztünk tán, lehet,
De bocsásd meg a vétkeket,
Szeretteinket még el ne vedd.”
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése