Őszi falevél hullik, s megigézve nézem,
mily varázslatos táncot lejt a légben.
Jobbra libben, balra libben, a helyét nem leli,
tán ezért érzem úgy, hogy leszállása nem örömteli?
Így keringünk mi is, keressük a helyet,
ahol végleg megpihennünk lehet.
Ám akár a falevél, úgy mi sem leljük helyünk,
gyakran ezért kompromisszumokat teszünk.
Elhitetjük magunkkal, hogy ez volt a végcél,
még akkor is, ha szívünk jelzi, ő nem ezért él.
Ilyenkor aztán eljő a mi halálos telünk,
ahol már csak fagyos csendet és sötétet lelünk.
Elfelejtünk nevetni, elfelejtünk élni,
nem marad más, csak mindentől félni.
Nem látjuk a szépet, nem leljük a fényt,
barátaink társaságában sem érezzük a reményt.
Őszi szél fúj, teli a tél igéretével,
én mégsem hagyok fel a reménykedéssel.
Táncom lejtem tovább, keresve a helyem,
s kapaszkodom a gondolatba: Úgyis meglelem!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése