Barátság

Angyalok ők, kik velünk élnek,

Vagy tán tündéri, pici lények,

Kik napjainkat szebbé teszik,

S gondjainkat magukkal viszik.

Én hiszek bennük, és csak nézem,

Mily üres lenne nélkülük létem,

Barátok nélkül, egymagamban,

Egy embertelen valóságban.

Állj meg egy percre, kérlek,

Nézz körbe, és lásd meg őket.

Ott vannak, hol nem is várnád,

Lehet ők adják éjjel a párnád.

Veled nevetnek vagy sírnak,

Sebedre írt csak ők adhatnak.

De egyre vigyáz, bár veled vannak,

A rabságot nem tűrik, s elhagynak.

Ne láncot adj nekik, hanem lényedet,

És persze néha-néha a figyelmedet,

Mert lehetnek bármily különleges lények,

Szeretetre, figyelemre, kedvességre kérnek.

Ha így teszel, lásd gazdag vagy,

Mert egy barát el tán sosem hagy.

Ám ha te inkább birtokolni vágynál,

Jobb, ha nem reménykedsz-e világnál,

Akkor csak kívülről nézheted,

A másik benn hogy nevet.

A barátság nem rabság, nem játék,

Mindennél fontosabb, szebb ajándék.

Ezt kényszeríteni nem lehet,

Szívből adják, nem elveszed.

Légy hát ember, figyelj rám,

Nem hiába jár a szám.

Barátkozni csak úgy lehet,

Ha önzőséged félre teszed,

Nem Én leszel, hanem Mi,

Kit a másik világa is érdekli.

Angyalok, tündérek lejtik táncuk,

Felvillan a szép világuk.

Beléphetsz, ha készen állsz,

De ajánlom, hogy jól vigyázz.

Csak futok

Ez a hét...továbbra is kapok jót és rosszat, bár tény, hogy kb. ugyanakkora mennyiségben. De ahogy végig nézek az ismerősi körömön, meg ahogy hallgatom, nem csak én. Pont azt beszélgettük, hogy vagyunk páran, akiknek most minden rossz bejött, de úgy hogy csak na...közeledik 2012, érződik a hatása :D.
De a viccet félretéve. Néha úgyérzem, semmi fény nincs, máskor meg nem is értem miért voltam úgy magam alatt...remélem a tavaszi idő pozitív hatással lesz rám, kedden leteszteltem, hogy képes a napsugár enyhíteni a dolgokon.
Futás. A héten 13 km-t sikerült futni...csak kicsit akartam belehalni...de függetlenül ettől jó esett, na meg még mellé jó pár km-t sétáltam is, hála a szép időnek. Levezeti a stresszt, lefáraszt, megnyugtat. Ha csak kis ideig, de elhagyom a bajokat, a félelmeket, gyengeségeimet, és nem marad más csak a táj, én...no meg az izomláz.
A baráti társaság továbbra is hozza a formáját :). Van, akivel nevetek, van akivel sírok...és van akitől meg elfáradok. Na meg persze próbálom elsimítani a hullámokat, több-kevesebb sikerrel. És amikor már teljesen lefáradok az emberektől, akkor jöhet egy kis zene...és csak hallgatom, hagyom hogy kimosson belőlem mindent...vannak olyan számok, amik ilyenkor rám találnak. És milyen jó, hogy rám találnak.
Már csak 6 nap, 4 zh, 2 megbeszélés és itt a tavaszi szünetem. Amiben lehet hogy a szervezés miatt néha vissza kell ugranom kedvenc városkámba, de alapvetően itthon lehetek, tanulhatok (jeh, mert annyira jó), fáraszthatom a fogadott rokonságot. És reményeim szerint olvashatok a természetben :)
Addig meg futok. Ha bajok elől nem is, mert az odázástól nem lesz jobb, de a rossz hangulattól mindenképp. S talán egyszer utolérem magam, nem csak időben, nem csak tananyagilag, hanem emberileg is.Talán. De addig még úgy érzem lesz pár izomlázas éjszakám.

Hiszek

Miben hiszek? Elmesélem:
a szépségesen szép mesékben,
a természet erejében,
barátok szeretetében,
mosolynak erejében,

napsugárnak meleg fényében,
könyveknek igaz bölcsességében,
hiszek abban, van ki vár,
ki egyszer mindenkire rátalál.

a reményben, mely néha csalfa,
de végleg el sosem hagyna,
virágoknak szép színében,
a gyümölcsnek édes ízében.

tavasznak zsongító érzésében,
nyárnak hőségtől rezgő levegőjében,
ősznek simogató melegében,
télnek fehér idejében.

az állatoknak hűségében,
csodáknak jelenlétében.
Ember vagyok, úgy is élek,
mindig jobbat s többet remélek.

S amíg ezt így gondolom,
meg van minden jól tudom,
amiért fel nem adhatom.

Tavasz

Itt a tavasz, érzi már
ember, és minden madár.
Száll az ének, szól a kórus,
vonzza egymást a két pólus.

Férfi és nő, s az örök tánc,
folyamatos, mint egy lánc.
Vonnza egymást, majd taszítja,
egymást békén sosem hagyja.

Kecsegtetve, csalogatva,
majd ez csap át szép kis harcba,
hogy azután elcsitulva,
összesimuljatok békésen újra.

Gyűlölöd és szereted,
dícséred és megveted,
de a láncot nem szakítva
kezded mindig újra-újra.

Szól a ritmus, benned rezeg,
minden procikád erre remeg.
Közeledve, távolodva,
egymás iránt lángragyúlva.

Itt a tavasz, érzi már,
ember, és minden madár.
Száll az ének, szól a kórus,
vonzza egymást a két pólus.

Mindig van valami

Eltelt egy újabb hét...és szívem szerint megint nyivákolnék, hogy jaj, milyen szar nekem. Pedig annyira nem. Úgyhogy most objektív leszek! Na jó, inkább próbálok lenni. A héten írtam pár zh-t, egyet amit már most tudom, hogy javítós lesz - egyszerűen minden, ami élettanra végződik utál engem, én is őt - egyet, ami talán elfogadható lesz, bár ahhoz képest hogy félév elején ötöst akartam belőle...aztán a tanár kicsit lelombozott minket szakdolgozati témában, de legalább korrekt volt. A sokkhatást még az ált.suilból ismert barátnőmmel (lassan kikéne találni vmi fedőneveket...) egy pizzát fogyasztva tárgyaltuk ki, éljen a torkos csütörtök. A
lelkesedésem fogyott el, vagy tényleg a tél, és a szutyok idő az oka, nem tudom. De néha nem érzem magamban azt, hogy van értelme ezt csinálni, ez csak azért gáz, mert mikor más is így érzi, és segítenék neki, akkor nehéz úgy vígasztalni, ha nem hiszek benne. Pénteken megbékültem néhány számomra fontos emberrel is. Utálok haragban lenni másokkal, ahogyan gyűlölök kompromittálódni is. Még ha engem bántanak meg, akkor is inkkább én szoktam kezdeményezni a békülést. Lehet, hogy gyenge vagyok...de ez van. És őszintén szólva hatalmas kő esett le a szívemről, hogy nem haragszom már rájuk, és ők sem utálnak. :) Ez a négy nap pedig úgy érzem kellett, kicsit utolértem magam, bár nem tanultam annyit, mint terveztem. De végre kitudtam magam pihenni. Talán újra visszakapom a lendületem, mert ha nem, nagy bajok lesznek a hajránál és a vizsgáknál. Tartottunk egy nagy beszélgetést is barátommal, mindenről, na meg persze rólunk is. Bár mondjuk mi mindig megbeszéljük, aztán vagy tudunk változtatni rajta, vagy nem. Na, majd kiderül. Valahogy csak meglehet találni azt a nyamvadt egyensúlyt.
A hosszú szünet alatt nem túl sok barátommal futottam össze, ők is pihentek. Legalábbis remélem. Kiheverték az ösztöndíj okozta sokkot. Hallom a felhördüléseket, hogy örüljünk, hogy egyáltalán kapunk, meg a tanulásért fizetni...de higgyétek el, enélkül nagyon sokan nem tudnák elvégezni az egyetemet. Könnyű azt mondani, hogyha nem áll úgy anyagilag, akkor menjen el mellette dolgozni, és biztos van olyan szak, ami mellett ez nem is akkora lehetetlenség. De nem nálunk. Esélye sincs az embernek, ha dolgozik, hogy mindenre felkészüljön, és a végén lemorzsolódik. Meg azért a diákmunka nem fizet olyan jól. Így hát mindenkit érzékenyen érint a dolog, nekem kicsit szarul esett, de én általában csak vészhelyzetben nyúlok hozzá, de más ebből él.
Remélem az elkövetkező napok már jobbak lesznek, nekem, nekik, mindenkinek. :)
Mindenki megérdemelné.

Lefelé visz az út

Azt hittem, nem lehet rosszabb. Tévedtem. Sokkal rosszabb is lehet. Ez a hét maga volt a megtestesült pokol. Részben a saját hibámból is, részben az időjárás miatt...ingerlékeny voltam, fáradt, a zh-k sem egészen úgy sikerültek...sőt nagyon szarul sikerültek, barátommal is khm, beszélni kellene néhány dologról...és minden kicsúccsosodott a pénteki napban. Megtudtam az élettan eredményét..., addigra már hulla voltam, és még akiktől egy kis vígaszt reméltem, na még azok is rátettek egy lapáttal. Lehet, hogy én reagáltam túl. De hősiesen visszafogtam magam, és nem írtam le egy emailben a véleményemet utána, ami határozott kontrollt jelent. Ha azon elkeseredett kijelentésemre, miszerint az illetőkkel megint nem találkozom, "azok" pontosabban csak az egyik személy meghív hogy menjek be egy programra, amin ők ügyelnek...nos az nekem azt jelenti hogy beszélgetni akarnak velem. De nem...kb elhúznak mellettem 100zal, utólag odavetnek egy hello-t, mondják, hogy menjek velük, de igazából ez úgy nézett ki h mint valami pincsikutya loholtam mögöttük, aztán közlik velem, hogy most ők elintéznek néhány dolgot...(ezt nem részletezném, de pontosan tudtam, mit csinálnak), eltűnnek majd másfél órára. Amikor ismét összefutunk, akkor sajnálkozva megjegyzik, hogy azt hitték elvesztettek (jah, gondolom mennyire aggódtak értem). Majd mikor kérdem mikor mennek, mert én megyek haza, azt mondják mindjárt, várjak. Várok. Kiderül még sem mindjárt, mert még megnéznek valamit, csak 10 perc. Én utolsó tartalékaimmal egy halvány mosolyt varázsoltam az arcomra és kellemes hétvégét kívántam. Elkerekedett szemekkel rám néznek, és ugyan nézem már meg én is, csak kemény 10 perc! Na, itt eldurrant az agyam. A könnyeimmel küszködve, és igyekezve, hogy nehogy teljesen elveszítsem az önuralmamat közöltem, hogy azért nem maradok itt hogy elnézzem, milyen jól elvannak. Behívnak, aztán meg le se szarnak...aztán sietve távoztam.
És még mindig fortyogok. Tudom, hogy a saját hülyeségemnek köszönhetem azt, hogy úgy érzem megaláztak, mert úgy mentem utánuk, mint vmi öleb. És nem vethetem szemükre azt sem, hogy a sok munka után lazítani akarnak, és mint két jó barátnő, nyilván beszélgetni is. Oké. De ehhez én miért kellek? Minek hívtak? Ha meg már terhükre vagyok, mibe kerül azt közölni velem? Ezt sem én találtam ki, csak mentem...megérdemeltem.
Ez betette nálam magát. Nem merek emailbe se kezdeni, nehogy vmi olyat írjak, amit utólag megbánok. És igazságtalan sem akarok lenni (milyen jó, hogy én vagyok megbántódva, és még ezen aggódom). De azt sem tudom elképzelni, hogy eléjük álljak, és szóban ezt áttárgyaljam velük. Persze messze még a péntek, addig simán lehiggadhatok, nem?
De azért volt némi jó is, például a mai találkozó a molycikkal. :D Végre találkoztam olyan emberekkel, akikre már nagyon kíváncsi voltam. Szerintem jól sült el, bár sokan nem jöttek el (remélem majd legközelebb), én jól éreztem magam. Kedvesek, aranyosak voltak. Még ilyet! :)

Tavaszváró

Hull a hó és én fázok,
Hull a hó és elmélázok.
Fehér tájban, csendbe fagyva,
Mintha minden szűrkeségbe fúlna.

Tavaszt vár már az élet,
fényt, színt és melegséget.
Hogy zöldbe boruljon már a táj,
halljuk a madárcsicsergést mely szinte fáj.

Hol vagy tündér, ki a fényt hoznád?
Itt a tavasz! Te meg szépen elaludnád?
"Jő a tündér, lépte táncol
minden ébred téli álmából.

Felnevet és olvad minden,
Meleg szél kel, ha szárnya lebben.
Lépte nyomán virág fakad,
Hogyha sír, az eső szakad."

Kinézek az ablakon s nem ezt látom,
fagyott, fehér, néma a világom.
A tündér tán jégbefagyva alussza álmát,
ránk hagyva régvolt tavaszok emlékmását.

Nagyon izgalmas órámon született...:D...nem volt nálam könyv...XD

Képcsarnok

Előttem a hatalmas épület. Impozáns, gyönyörű. Már a méreteivel eléri azt, hogy kicsinek és senkinek érezzem magam. Tétován állok előtte, csak nézem, hogy fehér falain hogyan csúszkálnak a játékos napsugarak. Fontolgatom, hogy "most még visszavonulhatsz" mondatot ismételgető hangra hallgatok, és elillanok. Aztán mégis belépek. Biztos vagyok benne, hogy megbánom, fájni fog. De a makacsságom hajt előre. Csönd van, csak a porszemek lejtik örök táncukat a légben. Lépteim zaja az egyetlen, ami társként mellém szegődik. Ezen az úton egyedül kell végig mennem. Megyek hát előre. S belépek az első terembe. A falakon képek. Ismerősek, ismeretlenek. Emberek, helyek, tárgyak, másnak talán érthetetlen, kaotikus összevisszaságban. Nekem nem. Ezek az emlékeim. Rövid tétovázás után elindulok az egyik oldal mentén. Kertes ház: hogy szerettem. Kutyák: velük nevelkedtem, minden gyermekkori kíváncsiskodásomat jól tűrték. Emberek. Itt megtorpanok. Nézem az ismerős és mégis ismeretlen arcokat. Ahogyan akkor láttam őket. A többet soha vissza nem jövő pillanatban. Nevetnek, vagy épp komolyak. Van, aki már nem él. De itt, ebben az épületben örökre megmaradnak. Fájó szívvel, de tovább megyek. Újabb terem, újabb képek. Óvoda, iskola, az első hegedűm. Mosolyogva nézem őket, az ártatlanság, a biztonságérzet tán utolsó morzsáit. Itt is végig érek. Sorra haladok a termeken át. Középiskola, temetések, egyetem...újra és újra végig hullámzik rajtam a keserű öröm, ami volt, elmúlt. Elérek az utolsó teremig. Nézem a díszes ajtót, s hallom, ahogy a szívem egyre hevesebben ver. Nem akarok belépni! Nem akarom látni! Gyávaságom feldühít, s ez elegendőnek bizonyul, hogy kinyissam és átlépjek rajta. Nem merek felnézni, inkább a szőnyeg mintáit vizslatom. Érdeklődésemet azonban lépések zaja zavarja meg. Lassan a hang irányába nézek. Egy 6 év körüli kislány lépked felém. Szőkésbarna haja a derekáig ér, barna szemei mindent tudóan néznek rám. Megáll előttem, majd kezét nyújtja. Már nincs visszaút. Megfogom a kicsiny kezet, szinte félve, nehogy kárt okozzak benne. Ő pedig vezetni kezd. Minden kép mellett megállunk, hagyja, hogy felfogjam őket. Én pedig néma csendben nézem. Ismeritek ezt a termet? Én túlságosan is jól ismerem. Az Álmok terme. Álmok, mellyekről lemondtam, vágyak, amiket elárultam. Itt van mind. A gyermek rám néz, szemében nincs vád, csak sajnálat és együttérzés. Ő tudja, mit szerettem volna, és hogy ehhez képest mi lett. Egy valakivel szemben senki nem tud hazudni. Gyermekkori önmagam fejével egy eldugott sarok felé int. Odalépek, halvány mosoly dereng fel arcomon. A születendő új álmok, a megtartott/teljesített vágyak fala. Vígasz, remény. Végig simítok rajtuk, kezeim alatt érzem a festék vastag rétegeit.
Elhagyom az épületet. Még visszanézek rá. Tudom, hogy lesz még utam ide. S valószínűleg mindig félve fogom megtenni a kirándulást. De van valami, ami miatt mégis megéri. Az egyetlen személy, aki teljesen ismer, aki látta a rossz oldalaimat, aki tudja, hogy gyűlölök és megvetek, félek, és rettegek, csalok és hazudok...hogy szeretek és féltek, nevetek és bízom...ő itt él. Elfogad. Hallom most is halk, de csengő hangját.
- Én mindig itt leszek. Veled. Míg nem feledsz el, míg emlékedben élni fogok, itt leszek. Várok rád. - mosolya felragyog, és bennem is egy rég nem tapasztalt érzelem lobban fel. Önmagam előtt minek hazudni? De amíg ő elfogad...van remény. Lesz remény.
Mondd, te jártál már a képcsarnokban?

Fal2

Körbejárom. Nézegetem. Szép. Igazi műalkotás. Tartós, és olyan masszív, mint a középkori várak külső falai, amiknek visszakellett verni minden külső ellenséget. Ez is pont olyan. Büszke is lehetnék magamra. Sokáig dolgoztam rajta, nagy erőkkel. És ez lett az eredménye. De...egy valamit nem számoltam bele a tervezésbe. Kint tart mindenkit, akit nem akarok megismerni. Ez nagyon helyes. De bent tart engem is. Upsz. Teszek egy újabb kört. Még mindig profi tervezés, sehol egy kis rés, vagy lyuk. Hiába, igyekszem mindig, mindenben 100%osan teljesíteni. Na de...hogy jutok ki??
Sóhajtás, nekigyűrkőzés...némi vér, karcolás, és nyomdafestéket nem tűrő szavak után fenn vagyok a tetején. Még jó, hogy nincs tériszonyom...lehet hogy falmászópályát kéne csinálnom belőle? Körbenézek, miközben szívverésem lassul, és már bőrlégzéssel sem kell rásegítenem szervezetem oxigén ellátására. Előttem a táj, teljes vad pompájában. Káprázatos, gyönyörű...és félelmetes. Önkéntlenül is átkarolom magam, ahogy a horizontig húzódó végtelenségel szemezek. Most mi legyen? Kinn, vagy benn? Bent a némaság, magány, és egyben biztonság és nyugalom. Kint a végtelen, és mások. Na meg az elvárások, az előítéletek, zaj és fájdalom. Hm...fogas kérdés.
Én leszek akkor is, ha kilépek a fal mögül? Vagy meghajlok mások akarata előtt, és az leszek, amit kívánnak? Képes leszek önmagamat adni anélkül, hogy bármit feladnék?
A kérdéseimre a táj nem felel. Nem vethetem a szemére, én magam sem tudom rájuk a választ. A nap lassan lemegy, még egy utolsó. vérvörös fénycsóvát küld az égboltra, mint valami emlékeztetőt. Aztán rám borul a bársonyos, csillagos éj.  Még egy pillantás a sötét külvilágra, majd visszaereszkedem a saját világomba.
Így megy ez, nap mint nap. Mikor már azt hinnéd, hogy döntöttem, és megteszem az utolsó lépést...visszatáncolok. Oda-vissza, oda-vissza. De legalább edzett leszek...éljen az egészséges életmód!
Aztán egy nap emberek jönnek. Mind más, a sokféleség tarka zaja szinte megsüketít. Fiatalok, idősek. Boldogok, és szomorúak. Hangosak, és halkak. Szép kis társaság mondhatom. De mielőtt jobban belemélyedhetnék megfigyeléseimbe, észre vesznek. Elhallgatnak, mind rám néznek. Kék, barna, zöld szempárok tüzébe kerülök. Mintha mind belém látna. Nézzük egymást. Ők mit látnak? Én mit látok? Van, ki elfordul. Van aki rám nevet. És van, aki csak néz rám, és tekintetében ismeretlen érzések örvénylenek. Tükrök ők, vagy netalán a tükör én vagyok? Nem tudom. És mielőtt kérdezhetnék, már el is tűnnek.
Másnap meg visszajönnek.
Közéjük lépjek? Menjek, vagy inkább maradjak? És ha megyek is, mit mondjak, mennyit adjak? Mindent, vagy keveset? Kérdések, kérdées, kérdések. Miért nincs, valami használati utasítás az élethez? Bár amilyen szerencsém van, nekem az tuti arabul lenne...a fal alattam felmelegszik. Megszoktam, hogy van. Hozzám tartozik. Hiába tudom, hogy míg van, nem teszek lépést feléjük. Lerombolni nincs erőm, és szívem sem. Itt éltem, annyi emlékem ehhez kapcsolódik. És most egy perc alatt tüntessem el? Na nem...maradok és...mi a? Elmélkedésemet egy kisebb csoport zavarja meg, Pont alattam állnak. Várakozóan néznek rám. Jaj, ne már. Ezt ti sem gondolhatjátok komolyan...de, komolyan gondolják. Intenek, hogy menjek. Heves fejrázás. Erősebb integetés. Még hevesebb fejrázás. Feladják. Eltűnnek. Marad az ég, a föld, én. Na meg a fal.
Egy nap végül lecsúsztam, pont a csipetcsapat közepébe. Felsegítettek, nevettek. Az egész olyan gyorsan történt. Beszélgettem, nevettem, éltem. Aztán féltem. És fájtam. És megint nevettem...a fal meg van most is. Ott áll, bennem. Lerombolhatatlan, része lettem, és ő is részem. Minden, ami fontos, ott van. A szörnyek (üvöltésük miatt csupán praktikumból a pincébe kerültek, de becs'szó kapnak friss vizet és ételt), a fontosabb gondolatok, amiket nem merek vagy nem akarok mással megosztani...na és az érzelmeim...hét lakat alatt őrzöm őket. Most még gondolkozom, hogy felbéreljem-e a hétfejű sárkányt is...vagy elég ha csak jól eldugom a lakatok kulcsait. Hogy oda benéz, bíznom kellene benned...de ti tanítottátok meg nekem, a bizalom kétélű fegyver. Így hát egyelőre csak kint vagyok. Mosolygok, meg hallgatok, néha fontos dolgot is mondok...de bízni...ó igen. Arra még várni kell.

Most már tényleg elmegyek tanulni...érdekes minden jobban megy, ha komolyan tanulni kéne...:P

Fal

Csak nézlek, és félek,

Mondd, hogy meséljek,

Hogy mi zajlik bennem,

Fal mögötti rejtekemben?

Felépítettem, vastaggá tettem,

Mert az életben védenie kell engem.

S bár bontanám, már nem lehet.

Úgy sajnálom e helyzetet.

Hinni, bízni az emberekben,

Benned, magamban s az életben,

Feladat, mit teljesíteni néha nem tudok,

Tudom, hogy ezzel csak fájdalmat okozok.

Szavak, mik most is csak bennem maradnak,

Érzések, melyek ide és oda kavarognak,

Mozdulat, mely már nem megy végbe sosem

A fal mögé, mélyre-tán örökre - de elteszem.

Mondanám, de nem tudom.

Ez csak szítja haragom.

Hidd el, ilyenkor nem veled van bajom,

Csakis, kizárólag magamat okolhatom.

Adnék mindent, de hogyan?

A kérdés megfogan,

De a választ nem látom,

S odabenn sem találom.

Csendben nézlek, s sóhajtok.

Aztán ismét csak néma maradok…