Képcsarnok

Előttem a hatalmas épület. Impozáns, gyönyörű. Már a méreteivel eléri azt, hogy kicsinek és senkinek érezzem magam. Tétován állok előtte, csak nézem, hogy fehér falain hogyan csúszkálnak a játékos napsugarak. Fontolgatom, hogy "most még visszavonulhatsz" mondatot ismételgető hangra hallgatok, és elillanok. Aztán mégis belépek. Biztos vagyok benne, hogy megbánom, fájni fog. De a makacsságom hajt előre. Csönd van, csak a porszemek lejtik örök táncukat a légben. Lépteim zaja az egyetlen, ami társként mellém szegődik. Ezen az úton egyedül kell végig mennem. Megyek hát előre. S belépek az első terembe. A falakon képek. Ismerősek, ismeretlenek. Emberek, helyek, tárgyak, másnak talán érthetetlen, kaotikus összevisszaságban. Nekem nem. Ezek az emlékeim. Rövid tétovázás után elindulok az egyik oldal mentén. Kertes ház: hogy szerettem. Kutyák: velük nevelkedtem, minden gyermekkori kíváncsiskodásomat jól tűrték. Emberek. Itt megtorpanok. Nézem az ismerős és mégis ismeretlen arcokat. Ahogyan akkor láttam őket. A többet soha vissza nem jövő pillanatban. Nevetnek, vagy épp komolyak. Van, aki már nem él. De itt, ebben az épületben örökre megmaradnak. Fájó szívvel, de tovább megyek. Újabb terem, újabb képek. Óvoda, iskola, az első hegedűm. Mosolyogva nézem őket, az ártatlanság, a biztonságérzet tán utolsó morzsáit. Itt is végig érek. Sorra haladok a termeken át. Középiskola, temetések, egyetem...újra és újra végig hullámzik rajtam a keserű öröm, ami volt, elmúlt. Elérek az utolsó teremig. Nézem a díszes ajtót, s hallom, ahogy a szívem egyre hevesebben ver. Nem akarok belépni! Nem akarom látni! Gyávaságom feldühít, s ez elegendőnek bizonyul, hogy kinyissam és átlépjek rajta. Nem merek felnézni, inkább a szőnyeg mintáit vizslatom. Érdeklődésemet azonban lépések zaja zavarja meg. Lassan a hang irányába nézek. Egy 6 év körüli kislány lépked felém. Szőkésbarna haja a derekáig ér, barna szemei mindent tudóan néznek rám. Megáll előttem, majd kezét nyújtja. Már nincs visszaút. Megfogom a kicsiny kezet, szinte félve, nehogy kárt okozzak benne. Ő pedig vezetni kezd. Minden kép mellett megállunk, hagyja, hogy felfogjam őket. Én pedig néma csendben nézem. Ismeritek ezt a termet? Én túlságosan is jól ismerem. Az Álmok terme. Álmok, mellyekről lemondtam, vágyak, amiket elárultam. Itt van mind. A gyermek rám néz, szemében nincs vád, csak sajnálat és együttérzés. Ő tudja, mit szerettem volna, és hogy ehhez képest mi lett. Egy valakivel szemben senki nem tud hazudni. Gyermekkori önmagam fejével egy eldugott sarok felé int. Odalépek, halvány mosoly dereng fel arcomon. A születendő új álmok, a megtartott/teljesített vágyak fala. Vígasz, remény. Végig simítok rajtuk, kezeim alatt érzem a festék vastag rétegeit.
Elhagyom az épületet. Még visszanézek rá. Tudom, hogy lesz még utam ide. S valószínűleg mindig félve fogom megtenni a kirándulást. De van valami, ami miatt mégis megéri. Az egyetlen személy, aki teljesen ismer, aki látta a rossz oldalaimat, aki tudja, hogy gyűlölök és megvetek, félek, és rettegek, csalok és hazudok...hogy szeretek és féltek, nevetek és bízom...ő itt él. Elfogad. Hallom most is halk, de csengő hangját.
- Én mindig itt leszek. Veled. Míg nem feledsz el, míg emlékedben élni fogok, itt leszek. Várok rád. - mosolya felragyog, és bennem is egy rég nem tapasztalt érzelem lobban fel. Önmagam előtt minek hazudni? De amíg ő elfogad...van remény. Lesz remény.
Mondd, te jártál már a képcsarnokban?