Fal2

Körbejárom. Nézegetem. Szép. Igazi műalkotás. Tartós, és olyan masszív, mint a középkori várak külső falai, amiknek visszakellett verni minden külső ellenséget. Ez is pont olyan. Büszke is lehetnék magamra. Sokáig dolgoztam rajta, nagy erőkkel. És ez lett az eredménye. De...egy valamit nem számoltam bele a tervezésbe. Kint tart mindenkit, akit nem akarok megismerni. Ez nagyon helyes. De bent tart engem is. Upsz. Teszek egy újabb kört. Még mindig profi tervezés, sehol egy kis rés, vagy lyuk. Hiába, igyekszem mindig, mindenben 100%osan teljesíteni. Na de...hogy jutok ki??
Sóhajtás, nekigyűrkőzés...némi vér, karcolás, és nyomdafestéket nem tűrő szavak után fenn vagyok a tetején. Még jó, hogy nincs tériszonyom...lehet hogy falmászópályát kéne csinálnom belőle? Körbenézek, miközben szívverésem lassul, és már bőrlégzéssel sem kell rásegítenem szervezetem oxigén ellátására. Előttem a táj, teljes vad pompájában. Káprázatos, gyönyörű...és félelmetes. Önkéntlenül is átkarolom magam, ahogy a horizontig húzódó végtelenségel szemezek. Most mi legyen? Kinn, vagy benn? Bent a némaság, magány, és egyben biztonság és nyugalom. Kint a végtelen, és mások. Na meg az elvárások, az előítéletek, zaj és fájdalom. Hm...fogas kérdés.
Én leszek akkor is, ha kilépek a fal mögül? Vagy meghajlok mások akarata előtt, és az leszek, amit kívánnak? Képes leszek önmagamat adni anélkül, hogy bármit feladnék?
A kérdéseimre a táj nem felel. Nem vethetem a szemére, én magam sem tudom rájuk a választ. A nap lassan lemegy, még egy utolsó. vérvörös fénycsóvát küld az égboltra, mint valami emlékeztetőt. Aztán rám borul a bársonyos, csillagos éj.  Még egy pillantás a sötét külvilágra, majd visszaereszkedem a saját világomba.
Így megy ez, nap mint nap. Mikor már azt hinnéd, hogy döntöttem, és megteszem az utolsó lépést...visszatáncolok. Oda-vissza, oda-vissza. De legalább edzett leszek...éljen az egészséges életmód!
Aztán egy nap emberek jönnek. Mind más, a sokféleség tarka zaja szinte megsüketít. Fiatalok, idősek. Boldogok, és szomorúak. Hangosak, és halkak. Szép kis társaság mondhatom. De mielőtt jobban belemélyedhetnék megfigyeléseimbe, észre vesznek. Elhallgatnak, mind rám néznek. Kék, barna, zöld szempárok tüzébe kerülök. Mintha mind belém látna. Nézzük egymást. Ők mit látnak? Én mit látok? Van, ki elfordul. Van aki rám nevet. És van, aki csak néz rám, és tekintetében ismeretlen érzések örvénylenek. Tükrök ők, vagy netalán a tükör én vagyok? Nem tudom. És mielőtt kérdezhetnék, már el is tűnnek.
Másnap meg visszajönnek.
Közéjük lépjek? Menjek, vagy inkább maradjak? És ha megyek is, mit mondjak, mennyit adjak? Mindent, vagy keveset? Kérdések, kérdées, kérdések. Miért nincs, valami használati utasítás az élethez? Bár amilyen szerencsém van, nekem az tuti arabul lenne...a fal alattam felmelegszik. Megszoktam, hogy van. Hozzám tartozik. Hiába tudom, hogy míg van, nem teszek lépést feléjük. Lerombolni nincs erőm, és szívem sem. Itt éltem, annyi emlékem ehhez kapcsolódik. És most egy perc alatt tüntessem el? Na nem...maradok és...mi a? Elmélkedésemet egy kisebb csoport zavarja meg, Pont alattam állnak. Várakozóan néznek rám. Jaj, ne már. Ezt ti sem gondolhatjátok komolyan...de, komolyan gondolják. Intenek, hogy menjek. Heves fejrázás. Erősebb integetés. Még hevesebb fejrázás. Feladják. Eltűnnek. Marad az ég, a föld, én. Na meg a fal.
Egy nap végül lecsúsztam, pont a csipetcsapat közepébe. Felsegítettek, nevettek. Az egész olyan gyorsan történt. Beszélgettem, nevettem, éltem. Aztán féltem. És fájtam. És megint nevettem...a fal meg van most is. Ott áll, bennem. Lerombolhatatlan, része lettem, és ő is részem. Minden, ami fontos, ott van. A szörnyek (üvöltésük miatt csupán praktikumból a pincébe kerültek, de becs'szó kapnak friss vizet és ételt), a fontosabb gondolatok, amiket nem merek vagy nem akarok mással megosztani...na és az érzelmeim...hét lakat alatt őrzöm őket. Most még gondolkozom, hogy felbéreljem-e a hétfejű sárkányt is...vagy elég ha csak jól eldugom a lakatok kulcsait. Hogy oda benéz, bíznom kellene benned...de ti tanítottátok meg nekem, a bizalom kétélű fegyver. Így hát egyelőre csak kint vagyok. Mosolygok, meg hallgatok, néha fontos dolgot is mondok...de bízni...ó igen. Arra még várni kell.

Most már tényleg elmegyek tanulni...érdekes minden jobban megy, ha komolyan tanulni kéne...:P