2011. június 30., csütörtök

Semmi, és mégis minden

Ez a mai nap, igen érdekes volt. Nem a rossz értelemben véve, hála az égnek. Igazából újra és újra rájövök arra, hogy néha annyira apró dolgok is elegek ahhoz, hogy jól érezzem magam. Máskor meg ahhoz, hogy csak egy apró kis porszemnek, ami egy hatalmas sivatagban hever valahol...
A reggeli lepkeadag felvétel (vagy minek nevezzem azt?) egy roppant érdekes beszélgetésbe csapott át. A téma a szerelem, párkapcsolat témakörben mozgott. Persze belőlem indultunk ki (de nem én kezdtem!), aztán tágult a kör a "nemzedékemre". Voltak gondolatok, amikkel egyetértettem. De volt olyan, amire még nincs rálátásom, tehát nem szólhattam hozzá érdemben. Mindenesetre adott egy kis gondolkozni valót. Azzal mindenféleképpen egyetértek, hogy amig önmagammal nem vagyok tisztában, és nincs bennem egyensúly minden területen (elme, szív, test), addig nem tudok adni a másiknak. Persze kaptam tanácsot is, úgymint az elsőnél ne álljak meg XD. Logikailag persze értem én, amit ennek a tanácsnak az alátámasztására mondott...úgymint mindig bennem maradna a kíváncsiság a "másikra", meg hogy nincs mihez viszonyítanom, és kiderülhet, hogy amit gondoltam, az nem az igazi. Persze a válasz, mint tudjuk 42 XD.
Mindenesetre igen elgondolkozva ballagtam haza. Ahol a nap második érdekes felfedezése várt. Úgymint az eső miatt nem párolgott kellőképpen az alkohol, és a lepkék nagy része nem pusztult el. Villámgyorsan visszacsaptam a doboz fedelét a kómázó páciensekre, és elkezdtem agyalni, mihez kezdjek. Az eredmény? Ha a szemközti házból néztek volna az ablakon, a következőt láthatták volna. Egy fiatal lány kezében egy dobozzal kinyitja az ablakot, ellenőrzi hogy senki sem látja, illetve hogy nem esik az eső, majd egy óvatos mozdulattal felnyitja a doboz tetejét, mire lepkék röppennek ki belőle. Na persze voltak ellenállóak is, őket konkrétan ki kellett pöckölni. Közben meg fejben jegyeztem, hogy "Három füstös medvelepke, két pettyes moly, egy piros medvelepke, araszolok...uh, annak meg kell nézni a nevét, mert csak a mintája rémlik, zebrabagoly (ez lepke, nem egy mutáns :D)..." Jah, és ezt az akciót 3x ismételtem, mert eleredt kétszer az eső, és az nem igazán barátja a lepkéknek...
A nap harmadik kellemes meglepetése este ért. Korábbi bejegyzésben már írtam, hogy támogatom a kezdeményezést, amit a kezdő írók felé tett néhány ismerősöm. Én csupán a véleményezésemmel tudom őket segíteni. Tegnap meg is kaptam az első történetet, melyet egy "felfedezendő író" írt. Árnyalatok a címe. Némi fenntartással nyitottam meg...aztán meg koppant az állam. Még csak a 47 oldalnál játok, de nagyon tetszik. Rögtön elkapott a hangulata. Ilyenkor döbbenek rá, hogy mennyi tényleg tehetséges ember él a világon, akik talán sose kapnak lehetőséget...Ha végig ilyen jó marad a könyv, akkor csak remélni tudom, hogy a könyvesblogomban írt bejegyzés talán segíteni fog rajta, ha majd a kiadók elé viszi a művet.
És holnaptól pedig megkezdődik az Olvasás 7 hete, amiben a bloggerek különböző témában írnak bejegyzéseket. Kb 150-160-an jelentkeztünk erre. Minden héten könyvnyeremények is lesznek, mert több kiadó is úgy gondolta, ezt az eseményt (melyben az olvasást szeretnénk népszerűsíteni, na meg a másik véleményét megismerni több témában) érdemes támogatni. Már várom...és nem, nem a nyeremények miatt. Egyszerűen csak szeretek írni olyan témákról, amik érdekelnek...:P.

2011. június 28., kedd

Minden kezdet nehéz


Minden kezdet nehéz

  Sajnálatos, ámde ettől függetlenül igaz tény az, hogy néha a tehetség nem elég. Márpedig ha kezdő író az ember, akkor a tehetségén kívül mást nem tud felmutatni. Ha szerencséje van, akkor ennyivel is megelégszik egy-egy kiadó. Ha nincs...nos akkor nem marad hátra más, mint a reménykedés, a folyamatos próbálkozás. Na meg persze a barátok, ismerősök biztatása, akiknek ilyen-olyan formátumban megmutathatja az elkészült művet.
Erre próbál segítséget nyújtani a következő blog: Firkálsz? Mutasd, mit? . Ahova mindenki, aki szeretné, hogy írását mások is megismerjék, elküldheti az alkotásait. Ezekről egy rövid fülszöveget is kell írnia, ami alapjána különböző bloggerek kiválasztják a nekik szimpatikus történeteket, elolvassák, véleményezik azokat. Mindenki csak nyer vele. Az író megmutathatja egy viszonylag széleskörő közönségnek a munkáját, vélemények alapján az esetleges hibákat javíthatja, a dicséretek pedig biztosítják, hogy nem feltétlenül légvárat épít. No, és persze már a kiadókhoz is úgy mehet, hogy a véleményeket felmutathatja. A kiadók is jól járnak, hiszen a vélemények alapján már tudnak arra is következtetni, hogy mekkorra lenne a kereslet az adott művekre, és sokkal töb történetet is megismerhetnek.
Az olvasó közönség pedig olyan történeteket is olvashat, amit esetleg másképpen nem.
Határozottan támogatom az ötletet, és nem csak azért, mert magam is szeretek firkálgatni, hanem mert ez egy olyan lehetőség, amivel mindenki csak nyerhet.
Ide is kirakom, nem csak a könyves blogomba...hátha találtok majd olyan történeteket, ami érdekelne titeket is, vagy esetleg ha valaki írni szeretne és azt megmutatni...:)

2011. június 26., vasárnap

Mese...:P

   Az angyal fáradtan ült a padon, s próbálta megérteni, miért van még mindig az emberi világban. Azt már rég elfogadta, hogy azért került ide, mert nem értette meg ezeket az élőlényeket, nem tudta elfogadni, hogy lehetnek jó tulajdonságaik is, ő csak azt látta, hogyan ölik egymást halállra, irigykednek, csalnak, lopnak, hazudnak. Ezért hogy tanuljon leküldték közéjük. Igazi büntetésnek fogta fel. Aztán ahogy kénytelen volt alkalmazkodni az új helyzethez, kezdte megérteni a dolgokat. Volt szerelmes, és megcsalt. Gazdag és szegény. Sikeres és vesztes…mindennek megtapasztalta mind a két oldalát. Akkor miért van még itt lent? Miért nem mehet vissza?
   Nézte a parkban sétáló, futó, beszélgető embereket. Ahogy kettesével, vagy még többen együtt töltik az idejüket. Ő pedig egyedül van, magányosan…és ekkor rájött. Sok mindent megtapasztalt, de talán a legfontosabbat nem. Nem szerzett magának barátokat.
Ahogy teltek a napok, ideje nagy részét azzal töltötte, hogy a környezetében lévő baráti társaságokat figyelte. Próbálta megérteni, mi működtethet egy ilyen kapcsolatot. És mitől lesz jó, és hosszantartó. Férfiak, nők, kis és nagy baráti társaságok…és hiába nézte, nem értette. Néha annyira különböző személyiségek maradtak együtt, miközben a hasonlóak néha szinte pillanatok alatt szétmentek. Kezdte kapizsgálni, hogy ezt bizony csak akkor fogja érteni – ha fogja egyáltalán – ha ő maga is benne lesz. Csakhogy. Egy barátság alapja az, ha megbíznak egymásban, és elfogadják a másikat olyannak, amilyen. De ki tudná felfogni azt, ami ő valójában? Egy per pillanat „bukott” angyal. Milyen kapcsolat lenne az, ahol rögvest hazugsággal indít az ember? Bárhogy próbálta ezt az ellentétet feloldani, nem sikerült. Így míg ezen görcsölt, a világ beszűkült, s még jobban elszigetelődött a világtól, az emberektől…
Egy nap, ahogy szokásosan a parkban üldögélt, feltűnt egy fiatal lány. Egyedül volt, mindössze egy könyv és az mp3 lejátszója volt nála. Ezekkel elhelyezkedett, és elmélyülten olvasni kezdett, anélkül hogy a környezetére egy pillantást is vetett volna. Ahogy teltek az órák, úgy fogytak az olvasatlan lapok, és ahogy besötétedett, sietősen távozott is. Ő pedig meglepődve figyelte távolodó alakját. Ő volt az első olyan ember, akit jól láthatóan cseppet sem zavart az egyedüllét. Mindenki vágyott arra, hogy társaságban legyen. Más-más okból ugyan, de ez nem is volt fontos. De ez a lány...nem igényelte azt, hogy mással ossza meg az idejét. És ez kíváncsivá tette őt.
A harmadik nap, amikor ugyanúgy megjelent, bár más könyvvel, nem tudta magát visszafogni. Lassan elindult feléje, és megállt mellette.
- Szia! Zavarlak? – kérdezte halkan.
- Hm? Jah, nem. – nézett fel rá meglepetten, miközben odébb csúszott, hogy le tudjon mellé ülni.
A percek csendben teltek, miközben zavartan azon gondolkodott, hogy mit is mondjon, hogyan kezdjen bele. „Hogy tudnak az emberek olyan fesztelenül barátkozni?” Ám ekkor tekintete a könyv borítójára esett, és hálásan felsóhajtott. Olvasta. És elkezdtek beszélgetni.

- Továbbra sem értem, mi értelme van annak, hogy eljátssz egy olyan viselkedést, ami nem igaz rád, csak azért, mert úgy érzed a barátod ezt várja el. Milyen barát az ilyen?
- Emberi.
- Jó, mindig ezzel jössz. Lehet, hogy nem vagyok ember, de akkor is. Ennek semmi értelme. Vagy, aki vagy. És ezen nem tudsz változtatni.
- Nagy nyomás az, ha megakarsz felelni a másiknak.
- Mindenáron?
- Akár. – az értetlen tekintetett látva felsóhajtott, és magyarázni kezdett. – Érezted már azt, hogy szeretnek? Úgy igazán?
- Igen. – jegyezte meg, néhány perces gondolkodás után.
- És milyen érzés volt?
- Nagyon jó. Valakinek éreztem magam, jó volt tudni hogy valakinek szüksége van rám. Pont rám.
- Ezért az érzésért sokan sokat feltudnak adni. Mindenkinek szüksége van arra, hogy szeressék. És hogy ő maga is szerethessen. És a mai világban, ahol előtérbe került az egyéni személyiség, vélemény…nehéz olyan embert találni, aki elfogad olyannak, amilyen vagy. Még úgyis, hogy esetleg nem mindennel ért egyet, vagy nem mindent ért meg. De elfogad. Sokan annyira arra álltak be, hogy minden áron érvényesítsék önmagukat, hogy a másik véleményét már nem hallják meg. Az, hogy ellentmondj nekik, pedig elő sem fordulhat. És ha ilyen barátot fogsz ki, akkor megpróbálsz neki megfelelni, csak hogy ne veszítsd el.
- De az ilyen ember nem barát.
- Ma nem egyszerű igazi barátokat lelni. És ha félsz a magánytól, akkor beéred azzal, amid van.
- Értem. És te?
- Mit és én?
- Téged sosem látlak mással. Miért nem?
- Most pihentetem a dolgot.
- Pihenteted??
- Igen. Nagyon fárasztóak tudunk lenni, mi egyszerű halandók. – mosolyodott el.
- Nekem mondod?- kérdezte gúnyos mosollyal. – De komolyan.
- Szeretem az embereket, szeretek szeretni. Akár a többiek. De néha olyan érzésem volt, hogy nekem nagyobb szükségem volt arra, hogy szeressem a másikat, mint neki, hogy én szeressem. Máskor pedig fárasztó volt, hogy folyamatosan bizonygassak. – nézett ki az ablakon elgondolkodva. Majd egy grimaszt vágva folytatta. – Nem felemelő érzés, hogy amit adni tudsz, az nem elég a másiknak, hogy több kell neki. Vagy pont, hogy kevesebb. Így inkább kicsit pihentetem a dolgot. Szeretek magamban lenni. Persze nem örökké, ahhoz nem vagyok elég antiszociális. De meg van a maga bája, ha rövid ideig csinálja az ember. Talán megint rájövök arra, miért jó, ha van valakinek egy barátja.
- Akkor miért nem küldtél el engem is? – kérdezte kíváncsian.
- Nem tudom. Talán lassan megint szeretném, hogy elfogadjanak. Minden hibámmal, és rigolyámmal, rossz tulajdonságommal együtt.

  - Hiányozni fogsz.
- Azt hittem, várod, hogy visszakaphasd a szárnyaidat.
- Így is volt. De…
- Ugyan már. Te legalább tudni fogod, mi van velem. Na de én? Mit kezdjek veletek, amikor még internetet sem használtok? Nesze neked kapcsolattartás. – nevetett fel. Majd elkomolyodva átölelte az angyalt, és hátra lépett.
- Köszönöm.
- Mit?
- Hogy megpróbáltad megértetni az emberi barátságok lényegét.
- Sikerült?
- Ahhoz túl bonyolult, de azért közelebb kerültem a megoldáshoz.
- Ha megfejted végleg, akkor kérlek, közöld valahogy velem is.
- Jó, majd dobok egy égi jelet.
- El is várom. De csak szolidan. És érthetően. Mondjuk írd fel a felhőkre gyöngybetűkkel.
Egymásra vigyorogtak. A következő pillanatban pedig már csak egymagában állt a fák alatt. Mindössze egy hófehér toll maradt a kezében, mint emlékeztető, hogy az elmúlt nap nem csak álom volt.
- Na, milyen volt az emberek között?
- Érdekes.
- Megérte?
A csuklóján lévő gyöngykarkötőre nézett, melyet ajándékba kapott. – Meg.

A lány pár nappal később a szokásos helyén olvasott a parkban, amikor egy árnyék vetült a lapokra. Felnézett, s egy kisebb csapat vele egykorú fiatalt látott. Zavarukban egyik lábukról a másikra álltak, majd a legbátrabb megszólalt.
- Szia. Nem akarunk zavarni. Csak jó ideje láttunk itt egymagadban, és arra gondoltunk…hogyha nem zavarunk, és volna kedved…szóval akkor esetleg csatlakozhatnál hozzánk is.
- Hozzátok?
- Igen. – emelte fel egy másik a kezében lévő könyvet. – Közösen szoktunk olvasni itt kint, és megbeszéljük az olvasottakat, miközben eszünk-iszunk.
Egy percig latolgatta a dolgot, majd rábolintott. –Miért is ne? – S néma léptekkel követte a többieket pokrócokig, ahol kisvártatva már egy komoly beszélgetésbe bonyolódtak.  



2011. június 18., szombat

Koncert

Na jó, a mai nap csúcspontja vitathatatlanul a Szabó Balázs Band koncert volt!! Anyával mentünk be rá, megérte, még úgyis, hogy közben azon járt a fejem, hogy tanulni kellene. Hát istenem. Tanulás helyett végigültem egy eszméletlenül jó koncertet, csak kár hogy rövid volt. Sok ilyen nyári, ingyenes mini koncerten voltam már a családdal, vagy barátokkal, de ez vitte a pálmát. Jó volt a hangulat, a zene, Balázs dumája. Élveztem minden percét. Lettek fényképek, sőt a végén előszülinapi ajándékként megkaptam a két cd-jüket, amit Balázs dedikált is. Kissé fáradtan, de elégedetten értünk haza. Anya azért, mert jó áron vett nekem ajándékot, aminek tuti örülök. Én azért mert jól zárult a napom. És most még egy másfél óra tanulás...jajjj :D.

Sírjak vagy nevessek?

Na, ma sikerült hihetetlenül érdekesen kezdeni a napot. Elméletben ma 9kor kellett volna az első adag meghatározandó lepkét elhozni. Elméletben már várnia kellett volna egy őrnek, aki elvisz a nyamvadt dögökhöz. Jah...elméletben. Gyakorlatban 15 perc várakozás után úgy gondoltam, a kapott telefonszámon megcsörgetem a fickót, merre jár. Hát, nem értem el. Másodszorra, harmadszorra sem. No para, gondoltam, felhívom a vezető csajt, és kérek egy másik számot, vagy h próbálja már meg ő elérni. Ki volt kapcsolva az ő telefonszáma. Na itt már kezdtem agybajt kapni. Kb 2x körbementem az Arborétumban, de bárkit kérdeztem, senki nem látta az őrt. Újabb sikertelen hívások után volt tanárnőmhöz fordultam segítségért, kaptam tőle egy harmadik telefonszámot. Annak meg csak a postafiókja jelentkezett be. Na ekkor már eldurrant az agyam. Fél 11kor anyámat is megcsörgettem, h van-e vmi tippje amit még kipróbálhatnék...de neki sem volt. Így aztán hazajöttem. Kurva dühösen, az idegességtől és éhségtől fájó hassal, düh könnyeivel küszködve. Írtam egy full kultúrált levelet, hogy kellene egy újabb időpont, amikor nekfutok a dolognak. Közben már azon gondolkodtam röhögjek-e, meg hogy ilyen is csak velem fordulhat elő. Hülye szakdolgozat, már most utálom, pedig még el se kezdtem...és elkellene kezdeni tanulni is, mert hétfőn utolsó vizsga, és érzésem szerint nem tudok semmit csak kb a tételek címeit.
Pedig szívemszerint most néznék egy mesét, vagy zenét hallgatnék, és imádkoznék, hogy legyen már 3 óra, amikor bevehetném a következő fájdalomcsillapítómat, mert bár a reggelinek a hatása elmúlt, 3ig nem vehetem be a következőt, ergo fájok, mint az állat. Gyűlölöm az ilyen napokat...:D Lehet h inkább elkellene mennem vmi szakmát tanulni, esetleg utcaseprőnek. Fele ennyit szopatnának, és kb ugyanannyi esélyem lenne a munka találásra...

2011. június 11., szombat

Apja lánya?

Nincs olyan gyerek, aki ne ragaszkodna valamelyik szülőjéhez egy kicsit jobban, mint a másikhoz. Nem azért mert fájdalmat akar okozni a másiknak, egyszerűen csak így hozza az élet. A lányok általában inkább apásak, mint anyásak. "Apu kicsilánya".
Én kifejezetten apás gyerek voltam. Máig emlékszem milyen élmény volt, ha a nyakába vett, és én a magasból tekinthettem le a szegény szerencsétlenekre, akik a saját lábukon kénytelenek menni. Bezzeg én...

Vajon hova tűnik az a ragaszkodás? És nem arra gondolok, hogy mindenki leválik a szüleiről egy idő után. Sajnálatosnak tartom azt, ahova nálunk eljutottak a dolgok. Hogy nem zavar az, hogy apám többet látja rokonságot, mint engem...pontosítok, az zavar, hogy nem zavar. A régi ragaszkodásból mára már nem maradt semmi. Hogy miért, az nagyon összetett, és biztos nem csak rajta múlt...de ezt kell szeretni, elfogadni. A rövid beszélgetéseket telefonon, vagy a ritka találkozásokat. No és a tényt, hogy ez nem rázza meg túlságosan személyemet...

2011. június 5., vasárnap

Álmok vagy valóság?

Mikor még gyerek voltam, (na nem mintha most a nagy komoly felnőtt tőkéletes példánya lennék) gyakran kaptam meg, hogy ne csak olvassak, hanem éljek is. Mert észre sem veszem, és elszalad mellettem az élet. Nem zavart különösképpen a gondolat, hiszen azért olvastam, hogy pontosan az élettől meneküljek el, egy olyan világba, ahol a jó végül mindig győz, és a rossz elnyeri méltó büntetését. Nem zavart, hogy bezárkózok, és minden tudásomat, kifejezőképességemet, érzelmeimet és gondolataimat csak kényszer hatására fejtem ki (órán, vagy egy fogalmazásban). És ezzel így el is telt jó néhány év.
Azóta sok minden változott, sokak segítettek benne, és rengeteg mindent megtanultam magamról, az emberekről. De egy valami nem változott. Az olvasás iránti szeretetem. S a vicces, hogy talán ezért is "élek". Mert egy olyan közösség tagja lettem, ahol mindenki olyan könyvbolond (vagy inkább könyvhedonista :D), mint én. És nem csak a neten szereztem új barátokat így, hanem sokukkal a valóságban is megismerkedtem. Képesek vagyunk egy másik városba elmenni, csakhogy lássuk végre a másikat, egy jót beszélgessünk. Erre példa az én szombati kiruccanásom a debreceni könyvhétre. Most belemehetnék abba, hogy azokat az éveket kompenzálom ezzel a rengeteg új barátsággal, amiket kihagytam. És lehet. De nem zavar, és igazából nem is érdekel. Szeretek szeretni, és szükségem is van arra hogy szerethessek. És hogy valamilyen szintig engem is szeressenek. És mindezt megfűszerezhetjük egy kiadós mit olvastál, és mit kell feltétlenül még olvasnod beszélgetéssel. Annyi különböző ember, mégis van valami közös bennünk. Amit meg is tudunk osztani a másikkal. Örülök ezeknek a dolgoknak, és örülök az újabb olvasmányoknak. Hogy kölcsönadok, és kapok. Nem csak könyvet, hanem annál sokkal többet is. Azt az érzést, hogy valahova tartozom. Egy közösséghez. Emberekhez.
És ez a részem éppúgy hozzám tartozik, mint az, aki imád a biológiával foglalkozni, aki szeret az egyetemistákhoz tartozni, és az ottani barátait éppúgy szereti. Annyiféleképpen tartozunk valahova. És mégis...néha mások oly nehezen fogják azt fel, hogy ez is mi vagyunk, ezt is szeretjük. Ma is néha megkapom, minek olvasni, ahelyett hogy inkább buliba járnék. És a furcsa pillantások, amiket egy-egy könyvről szóló lelkesbeszámolásomkor érzek magamon (nem a barátaimtól, ők tudják milyen vagyok :D) sem szűntek meg. Csak már nem zavarnak. Inkább elszomorítanak. Az olvasás nem csak menekülés, bár tény, hogy jóval egészségesebb, mintha más eszközöhöz fordulnék. És nem álomvilágban élek (bár néha nem volna rossz). Én ezáltal nem kevesebb leszek, hanem több. Na meg más. De ez nem kellene hogy baj legyen...

2011. június 2., csütörtök

Szívkörök

Akárcsak a víztükör, olyan az emberi szív is. Ha valami megérinti a felszínét, akkor lassan fodrozódás kél, és az aprócska hullámok egyre nagyobb körben tágulva futnak a távolba. Mindenki úgy kezdi, hogy csupáncsak egy aprócska kör. Aztán ahogy telik az élet, és az idő úgy lesznek egyre nagyobbak ezek a hullámok, melyeket a szívben verünk. És néha végleg elülnek ezek a fodrok, mi pedig távozunk a másik életéből.
Nézem a saját szívem köreit. És azokat az embereket, akik ezeket keltik. Vannak régi ismerősök, akik lassan jobban ismernek, mint én saját magamat. Vannak egészen újak, akik még csak most alakulnak ki. És vannak, amelyek távozóban vannak. Nézem őket, és egyben nézem magamat is, hiszen a barátok azok, akik egyben megmutatják azt, aki vagyok. Tükrök ők, melyet magunknak tartunk, ahogyan tükrök vagyunk mi is nekik. És talán ennél is jóval több. Rengeteg mindent köszönhetek nekik. Mindnek. Tőlük tanultam meg nevetni szívből, nagyon hosszú idő után. Bennük tanultam meg bízni, bár tudom, hogy vannak határok, amit nem mindenkinél érdemes átlépni. Ők azok, aki gazdagabbá teszik a napomat. Nagyon sok mindenre vezettek rá, még akkor is, ha ezt ők talán nem is tudják. Féltem régen ezektől a hullámoktól, melyek a nagynehezen elért békét felboríthatják. Hogyha meglátják milyen vagyok, már nem fognak szeretni, és szép lassan elhall a hangjuk. Én pedig ott maradok majd magányosan, kifosztottan. Most sem vagyok abban biztosabb, hogy ezeket az embereket megérdemlem. És azt is tudom, hogy az élet hozhatja úgy, hogy eltűnjenek végleg az életemből. De addig...addig óvni és vigyázni fogom ezeket a köröket, örömmel nézve a régieket, és kíváncsian várni az újakat. Mert velük, általuk leszek több, emberibb.
Nem szeretbék oly világra ébredni, hogy azt tapasztaljam, szívemet jégpáncél borítja és minden mozgás élet meg lenne benne fagyva...