Szívkörök

Akárcsak a víztükör, olyan az emberi szív is. Ha valami megérinti a felszínét, akkor lassan fodrozódás kél, és az aprócska hullámok egyre nagyobb körben tágulva futnak a távolba. Mindenki úgy kezdi, hogy csupáncsak egy aprócska kör. Aztán ahogy telik az élet, és az idő úgy lesznek egyre nagyobbak ezek a hullámok, melyeket a szívben verünk. És néha végleg elülnek ezek a fodrok, mi pedig távozunk a másik életéből.
Nézem a saját szívem köreit. És azokat az embereket, akik ezeket keltik. Vannak régi ismerősök, akik lassan jobban ismernek, mint én saját magamat. Vannak egészen újak, akik még csak most alakulnak ki. És vannak, amelyek távozóban vannak. Nézem őket, és egyben nézem magamat is, hiszen a barátok azok, akik egyben megmutatják azt, aki vagyok. Tükrök ők, melyet magunknak tartunk, ahogyan tükrök vagyunk mi is nekik. És talán ennél is jóval több. Rengeteg mindent köszönhetek nekik. Mindnek. Tőlük tanultam meg nevetni szívből, nagyon hosszú idő után. Bennük tanultam meg bízni, bár tudom, hogy vannak határok, amit nem mindenkinél érdemes átlépni. Ők azok, aki gazdagabbá teszik a napomat. Nagyon sok mindenre vezettek rá, még akkor is, ha ezt ők talán nem is tudják. Féltem régen ezektől a hullámoktól, melyek a nagynehezen elért békét felboríthatják. Hogyha meglátják milyen vagyok, már nem fognak szeretni, és szép lassan elhall a hangjuk. Én pedig ott maradok majd magányosan, kifosztottan. Most sem vagyok abban biztosabb, hogy ezeket az embereket megérdemlem. És azt is tudom, hogy az élet hozhatja úgy, hogy eltűnjenek végleg az életemből. De addig...addig óvni és vigyázni fogom ezeket a köröket, örömmel nézve a régieket, és kíváncsian várni az újakat. Mert velük, általuk leszek több, emberibb.
Nem szeretbék oly világra ébredni, hogy azt tapasztaljam, szívemet jégpáncél borítja és minden mozgás élet meg lenne benne fagyva...