"Vajon szeretni fogják? Vajon ki fogja hazavinni? És kinek szánják majd? Mi lesz, ha nem fog tetszeni senkinek, és örökre a bolt polcán fog porosodni? Nem, az nem fordulhat elő. Ugye? Ugye nem?"
Így aggódott a játékbolt legújabb lakója, egy piciny plüss mackó.Nem rég került ki a gyárból, szőre selymesen és puhán fénylett, fekete gombszemei kíváncsian csillogtak, ahogy kicsomagolása után felmérte új környezetét. Tudta, hogy azért készült el, hogy örömöt okozzon másoknak. Nevetést csempésszen a gyerekek életébe, alvótársat biztosítson a sötét, magányos éjszakákon. Legalábbis majdnem biztos volt benne, hogy ezek a létének okai, céljai. Aggodalmasan várta, hogy lassan nyisson a bolt. Minden percet egy órának érzett, mely sose fog elmúlni...
A vásárlók legtöbbje őgyelegve sétálgatott a polcok között, tekintetük egyik játékról a másikra ugrott. Meglepetten tapasztalta, hogy sokszor csak az alapján döntöttek egy-egy mellett, mennyibe került.
"Ennyi lennék csak én is? Egy számsor?" villant az eszébe, ám ekkor egy fiatal nő állt meg előtte. Pontosabban a plüssállatok előtt. Szeme méricskélően villant egyik állatkáról a másikra, míg megállapodott a mi mackónkon.
- Hm.
Óvatosan felemelte a polcról, és finoman megforgatta, megnézte minden oldalról. Elégedetten a látottaktól, elmosolyodott.
- Azt hiszem, meg is van a tökéletes játék. Eldalote nagyon fog neked örülni, már régóta rágja a fülem, egy új medvéért.- mormolta, miközben beletette a kosarába és elindult a pénztár felé. A játék szíve, ha lett volna, biztos hogy hevesen verdesett volna kicsiny melkasában. Így azonban csak szemeinek furcsa csillanása árulta el félelmét.
Félelem és remény volt, mi csatázott benne. Egyszerre kívánta és rettegte a találkozást ezzel az idegen lánnyal, ki már régóta szeretne egy macit magának. Félt, hogy nem felel meg.
A rövid autóút után egy kertesház előtt álltak meg, és mielőtt egy imát mormolhatott volna a mindenható medvének, már benn is volt a gyerekszobában.
-Eldalote! Merre vagy? Nézd, mit találtam neked.
Egy 6 év körüli fekete hajú lány ugrált be a szobába, és ragyogó szemekkel nézett fel édesanyjára.
-Ugye egy macit? Kérlek, mondd, hogy macit vettél nekem!
A nő ekkor elővette a hátamögé rejtett plüsst, melyet a lány egy hangos kiáltással kapott ki a kezéből, és ölelt magához szorosan. Ha játékok lélegeznének, nos akkor ezzel a cselekvéssel komoly problémái lettek volna, de így csak valami furcsa, meleg érzés kerítette hatalmába. Ami szinte rögtön eltűnt, amikor gyermek maga elé emelte, és tüzetesebb vizsgálatnak vetette alá. Félve várta a döntést.
- Szép vagy. Már csak egy nevet kell neked találnom, hiszen még sem hívhatlak mackónak, nem igaz? - jegyezte meg nagy komolyan a 6 éves. - Tudod mit? Turionnak foglak hívni. Tetszik?- s választ nem is várva rohant ki a házból, magával cipelve a történések sebességétől kissé megszeppent hősünket.
Minden este elfoglalta helyét a lány ágyában, és közösen hallgatták az estimeséket, mely után Eldalote nyugodt, mély álomba merült, míg Turion ébren őrizte minden percét. Hogy másnap reggel egy újabb nap elé nézzenek. Bár nem vagyok otthon a plüssállatok lélektanában, de nyugodtan állíthatom, szerette azokat a napokat. Nem volt olyan játék, melyben ne lett volna benne. Volt várkapitány, ki a hercegnő megmentésére indult, de rabolták már el földönkívüliek is. Minden játék után érezte, itt a helye, ezért kellett megalkotni őt.
De ahogy teltek a hónapok, lassan valami változni kezdett. Ritkultak az egésznapos, közös játékok. A lány már nem vitte mindenhová magával. Néha félnapokra is elfelejtkezett róla.
Turion először tapasztalta meg milyen érzés lehet a félelem, hogy végleg elfelejtik. És a magány. Nem tudta, mi volt az ami miatt már nem szerették. Hiszen ő mindent megadott neki. Csodákra nem volt képes, de lényének minden porcikájával szerette a gazdáját. És még sem volt ennyi elég neki? Aztán egy reggel...
-Eldalote? Merre vagy? Nézd mit hoztam neked! - ütötték meg a szavak a fülét. A napok óta öt körbeölelő balsejtelem most végre értelmet nyert. S bár kesernyés érzésekkel figyelte, hogy a lány a tekergőző kiskutyát milyen lelkesedéssel öleli magához, mégis egy kicsit meg is könnyebbült. Tudta, már nem lesz rá akkorra szükség, de belenyugodott ebbe. Sokkal rosszabb volt a tehetetlen várakozás. Ám ez most véget ért.
A kutya elfoglalta az őt megillető helyet az emberek életében. S bár a gyermek még néha-néha elővette a plüssmedvét, már nem játszott vele oly sokat, mint annak előtte. Ezt elfogadta, hiszen szerette. És tudta, nincs értelme eröltetni valamit, aminek már lejárt az ideje. Ha szükség lesz rá, a lány mindig megtalálja, és ő várni fogja. Mindig.
Csodálatos világ (Szeretem ezt a számot...)
