Egy hét összecsapása

A mai bejegyzés egy ömlesztett valami lesz :D.

Ezt a hetet itthon töltöttem, ugyanis kiderült, hogy övsömöröm van. Nos, hamar rájöttem, hogy ez tényleg nem a legkellemesebb betegség. Már a tudat is olyan dühítő, hogy a saját gyerekkori bárányhimlőm (!) aktiválódik újra...szóval kétszer szívat meg...kész röhej. Amellett, hogy fájsz, amire a fájdalomcsillapító csap pillanatnyi enyhülést hoz, és persze azt sem este, amikor igazán szükséged lenne rá, de viszketsz (főleg miután a doktornő közölte, hogy ne vakard a pöttyöket...eskü, addig nem is viszkettem egy cseppet sem), és foltos vagy. Már pedig pöttyösnek csak két dolgot szeretek: a bögrémet, amit egyszer ajándékba kaptam, és a túrórudit. Magamat kevésbé. A hét eléggé összefolyt, és lassan telt, nem csináltam mást, mint a 3 aktuális dolgozatomra tanultam, és ezzel kb. a nap 80%-a el is ment, bankba mentem pénzt költeni, postára a leveleimért. Egyedüli megszakítást a szerdai mocsok szar nap jelentette, ahol megírhattam egy zh-t (szerintem a halálom sem mentett volna fel alóla), kaptam még tanulni valót (mert ami otthon volt, az nem volt elég), és találkoztam barátommal. Khm...ellehet képzelni milyen jó volt, ha este úgy értem haza, hogy csak bebújtam az ágyamba, és kacérkodtam a gondolattal, hogy téli álmot alszok, és mindenki hagyjon békén. Azért a hétvége felé javult a helyzet, beszélgettem barátokkal (volt kivel csak neten, volt akivel élőszóban is). És végre majdnem gyógyultnak nyílváníthatom magam! Már csak foltjaim vannak, amiket több-kevesebb lelkesedéssel kenegetek...egy fehér löttyel, ami bőrre kerülve szinte rögtön szárad, és porzik, ergo ellehet képzelni hogy néznek ki tőle a ruháim, illetve hámlaszt. De még hogy. Remélem a bőröm bírja majd a lépést vele :D.

Hogy itthon ne unatkozzak, a macska szórakoztat...legalábbis úgy éjfél tájt. Nem tudom ki hogy van vele, de én olyankor nem vagyok túl megértő, és nincs idegzetem a hülyeségre...vagyis roppant rosszul toleráltam, hogy neki állt fészket építeni, az ágyam mögött, újságokból. Biológus lelkem, rögvest ellenkezett, de magyarázhattam én neki, hogy ő macska, szóval ne akarjon fészket építeni...nem tudtam meggyőzni. Talán előző életeinek egyikében tollas bestia lehetett, és rossz életvitele miatt a büntetése az, hogy macska testben született újjá. Miután némi fújás, karmolászás, szitkozódás árán kioperáltam a fészekből, neki állt játszani. Hajnal fél egykor. Velem. Eredmény: kicsuktam a szobámból. Győzelmem édes íze két órán keresztül tartott ki, amikor édes szőrmókom rájött, hogy felmenői között valószínűleg vakond, kaparó darázs és hód is volt, így a zárt ajtón keresztül próbálta magát rágni és kaparni. Természetesen hangtompító nélkül. Vereségem teljes tudatában keltem fel ismét, és nyitottam ki neki az ajtót, miközben lelki szemeim előtt vízióként megjelent, ahogy kitekerem a nyakát. De önuralmam töretlen volt, így a jószág életben maradt. Hálából a hátam közepén elhelyezkedve, egy motort is megszégyenítő hangon kezdett berregni, dorombolni, jelezve, hogy elégedett az életével...

A jövő hetem enyhén kaotikus volta, már most megrémiszt, főleg a hétfő nevezetű napé. Egy zh-á és egy előrehozott vizsga. Jujj. Aztán, hogy mi lesz utána, előre kíváncsi vagyok...vagy talán nem is. Néha úgy érzem, az élet újra és újra próbára tesz, hogy képes vagyok-e újra és újra ugyanazon ajtó kinyitására...őszintén szólva már lassan unom. Vészesen közeleg a perc, amikor egyszerűen fogom magam, és nem csak becsukom, de még be is reteszelem, és a hétfejű sárkányt küldöm, hogy őrizze. Aztán lehet nagyokat pislogni kérem szépen. De lesznek kellemes percek is, egy kedd esti találkozó, szerdai vadasparkozás (bár itt félek, hogy fagysérüléseket szerzek). Csütörtök estére kacérkodom egy sütizés tervezésére, ha nem jön össze, akkor talán korai hazajövetel...

Ajándékozásról

Nem tudom ki hogy van vele, de én szeretek ugyan ajándékot kapni, hiszen ez azt jelzi, hogy fontos vagyok neki, gondolt rám. De sokkal-sokkal jobban szeretek adni. Jó látni, hogy a másik örül annak, amit csináltam, vagy vettem neki. Illetve a másik igen fontos ok, hogy én egy elég zárkózott személyiség vagyok, és még a számomra igazán fontos embereknek sem tudom szóban kifejezni mit jelentenek nekem. Hogy mennyivel szebbé teszik a napomat, jobbá tesznek engem. Erre használom a verseket, novellákat, meséket és az ajándékokat. Velük tudom kifejezni azt, amit máskor nem tudok, mert összeszorul a torkom, zavarba jövök, félek.
Így érthető, hogy már szinte szeptemberben bevagyok zsongva és listát írok arról kinek és mit akarok csinálni.
Mivel nem elég a cirka 23 fő, még a moly-on is részt veszek az ajándékozásban, mert ajándékozni, pláne könyvet, na az jó dolog. Már meg is kaptam a kiszemeltemet, akinek a héten szerintem le is vadászom az ajándékát :).
Egyetlen dolog van, amit nem szeretek az ajándékozásban, az az ötletelés. Amíg azon stresszelek, hogy kitaláljam a megfelelő dolgokat. És ezt nem könnyítik meg az ismerőseim. Két véglet van.
1. Ne vegyek neki semmit, nem szeretne semmit stb.
2. Bármit veszek, vagy csinálok, annak örülni fog.
Mit ne mondjak, egyikkel sem vagyok kisegítve. :D Az elsőre azért nem hallgatok, mert hogy az istenben tudnám neki másképp megmutatni, hogy fontos, ha sose adnék neki ajándékot? Még ha nem is nagy dolgokat, csak amit tőlem kitelnek. De akkor is. Neki csinálom.
A második meg olyan, hogy én is ezt mondom néha, pedig közben tudom hogy mit szeretnék. Szóval nem hiszem el, hogy nincs valami amit tényleg szeretnének. Mellesleg sose lehet tudni, jól járnak-e azzal, hogy teljesen rám bízzák a döntést. :).
Az idei ajándékok nagy része már kialakult ötlet szinten. Sőt már elkezdtem meg is venni a hozzájuk valókat. Remélhetőleg össze is tudom őket rakni. Még sose csináltam, de egyszer mindent el kell kezdeni. Szóval indulhat a hétvégi pepecs munka, meg a további vadászat a maradéknak...

Elmélkedés a barátságról

Mindenkinek szüksége van barátokra. Mindenkinek. Mert különben azt veszi észre, hogy egyedül marad a világban. És tapasztalatból tudom, nem kellemes érzés. A barátok azok, akik fényt és meleget visznek a sötét éjszakákba. Akikkel együtt nevetünk, vagy épp együtt sírunk. Kitárgyaljuk velük az élet dolgait, a pasikat, a tanárokat, aktuális problémáinkat.
Egy ilyen kapcsolatot féltve kell őrizni, mert egész életünkön keresztül kísérnek. Még ha néha változnak is a személyek, akik velünk együtt lépkednek az élet rögös útján.
Visszagondolva az eddigi barátaimra, és a mostaniakra...azt kell mondjam, elég vegyes a felhozatal. Voltak és vannak a komolyabb, józanabb, csendesebb típusok. Akik a realitás talaján tartanak, akkor is, ha én nem akarom :D. Vannak a pörgősek, akik bármikor szívesen csinálnak valami közös programot. Az átmenetek, akik kicsit ilyenek is, és olyanok is. Na meg a már-már túlságosan is hiperaktívak, akik néha az ember agyára mennek, de velük egész a kép.
Annyi ember. Mind alakított rajtam valamit. Sokat tanulunk a másiktól. Változtatjuk egy kicsit a másik gondolkodásmódját, ízlését. Persze az a jó, ha nem teljesen akarjuk megváltoztatni a másikat. Csak mutatunk neki valamit, amiről úgy gondoljuk tetszeni fog neki. Vagy bejön, vagy nem...
Sosem szerettem középpontban lenni, így néha kissé megdöbbenten figyelem azt a -számomra rengeteg- embert, akik körbevesznek a jelenben és tényleg fontosak nekem. Akár egy album, úgy őrzöm mosolyukat, nevetésüket, hangjukat. A közös pillanatokat.
Persze semmi sem lehet tökéletes. Így mindig vannak kisebb összezördülések, mosolyszünetek. Haragudtam már én is, és haragudtak már rám is. De amíg tovább tudunk ezen lépni, amíg érdekel, mi van a másikkal, addig nem hiszem, hogy aggódni kellene.
Hogy most miért is elmélkedek ezen? Nem tudom. Talán mert állítom össze, kinek is akarok ajándékot adni és mit is. Vagy mert a tegnapi délutánt az egyik legközelebbi barátnőmmel töltöttem...nem tudom.
Csak annyit tudok, hogy semmiért nem adnám oda azokat a pillanatokat, amikor egyszerre fejezünk be egy mondatot, együtt nevetünk valamin a barátokkal.
Jó veletek :).