Elmélkedek

Az elmúlt napok csak úgy elsuhantak fölöttem, pedig összességében nem sok mindent csináltam. Mégis...az idő úgy folyik ki a kezeim közül akár a finom, szemcsés homok. Voltam jegyzőkönyvet csinálni a lányokkal, ami jó volt, sokat nevettünk. Utána egy barátnőmmell futottam össze, az idei nyáron nem sokat találkoztam vele, és már hiányzott. És örültem, hogy láthatom. Sok mindenben hasonlítunk, és nagyon sok mindenben különbözünk...azt hiszem ezért van, hogy érzem, valami, valami több kellene neki, amit nem hiszem, hogy megtudok adni neki, pedig szeretném. (Ezt most lelkiélet szempontjából értem :P.) Utálom azt érezni, hogy nem tudok segíteni, pedig szeretnék.

Voltak összeveszések, kibékülések, találkozások. Mint tavaly. Mégis ez a nyár valahogy más. Nem érzem magamban azt a lendületett, mint anno ilyenkor. Az utóbbi időben sokat elmélkedtem az embereken, magamon, kapcsolatokon. Hogy ki milyennek látja a másikat, és ilyenkor is csak a felszínét érinti meg egy nagyon bonyolult dolognak. Még magamat sem ismerem, hogy tudnék akkor egy másik embert megismerni, és eligazodni rajta?
Mindenki mást lát a másikból. Mindenkivel kicsit másképp bánok, úgy ahogy őneki jó, vagy legalábbis úgyvélem hogy ezt igényli. Van, akivel csöndes vagyok, és nyugodt. Mással pörgök. A harmadikkal megváltom a világot :D.  És nem tudom, hogy ez tényleg mind én vagyok, vagy csak alkalmazkodok a másikhoz, hogy szeressen. Így aztán döntöttem. Én leszek én. Amit először ki kellene találnom. Mert nem tudom, milyen vagyok. Olyan sokáig drilleztem magam arra, hogy másoknak megfeleljek...én legyek a jó kislány, aki jól tanul, csendes és jó magaviseletű, figyel a kisebbre-ez volt a család felé.. A szorgalmas, jó tanuló, aki mindent megcsinál és lehet rá számítani-ez voltam a tanárok felé. De mindezeke alatt én egyáltalán nem érzem magam ennyire jónak. Igenis szoktam dühös lenni, utálni valamit, vagy valakit. Elveszíteni a hitemet. Félni, sírni, irigykedni. Nem tudom, hogyha tényleg elengedném magam, milyen lennék. Egyszerűen esélytelen, hogy elengedjem az önkontrollomat, mert amiatt vagyok az, aki. És félek az ismeretlentől...de. Eldöntöttem, hogy kis lépésekben, de változtatok dolgokon.
Ennek első lépése volt az új frizura. (Tényleg igaz, hogy ha nő az ember, akkor egy új frizura a változás jele...talán mert azt könnyebb megváltoztatni, mint a személyiséget).
Nem akarok mindent eldobni, szó sincs erről. Csak...felvállalni azt, hogy ha megbántanak, az igenis szarul esik, hogy a megbocsátásomnak is meg vannak a határai...hogy néha egyáltalán nem egyezik a másikkal a véleményem bizonyos dolgokban stb. Majd kiderül képes leszek-e rá. És arra még kíváncsibb vagyok, hogyha igen, akkor ki lesz az, aki még így is elfogad. Ki lesz az, aki megérti, hogy az abszolút jó kislány senki nem lehet, mert mindenkiben ott van az, amit a másikban utál, és esendőnek tart. Bennem is.

Álmok

"Az emberek azt hiszik, az álmok nem valóságosak, mert nem anyagból vannak, meg részecskékből. Nézőpontokból vannak, képekből, emlékekből és megaláztatásokból, elveszett reményekből."

Napok óta ez az idézet részlet jár a fejemben, és ahogy egyre jobban átgondolom, annál igazabbnak érzem.
Mindenki álmodik, kivétel nélkül. Lehet ébren, vagy alvás közben, de a végeredményt tekintve ugyanaz. Olyan képeket teremtünk meg magunk számára, melyek legtöbbször a saját emlékeinből és általunk örzött képekből fakadnak. Arra irányulnak, hogy szebb és jobb legyen a holnapunk. Ezt a vágyat sokszor a megaláztatások, elveszett remények, félelmek generálják bennünk. Hogy úgy érezzük, másnap és az azt követő nap is érdemes felkelni, és élni. Mert van miért.
De gyakran ezek az álmok lesznek az újabb elveszett remények. Micsoda ördögi kör. Ha nincs álmod, nincs miért élned. De ha nincs álmod, nem lesz tán több elveszett reményed. Bár ki tudja.
Én tudom magamról, és az utóbbi időben egyre inkább tapasztalom, hogy sokszor álmdozom. Annak ellenére, hogy tudom (mert ismerem magam, a másikat, a környezetet) mi fog történni, mégis felépítek egy képet...ez az, amit szeretnék. Persze bekövetkezni az fog, amit előre sejtettem. És meglepődök, megbántódok...mert hinni akartam, hogy egyszer, talán az fog valóra válni, amit elképzeltem. De az élet nem ilyen.
Vajon még hány reményt fogok eltemetni, míg végül fel adom? Hol van az a pont, amikor egy ember nem tud többé álmodni? Vagy nem mer?
Mikor csúszunk bele a szakadék sötéten ásítozó szájába, miközben megvagyunk róla győződve, hogy mily prímán egyensúlyozunk a szélén?