Álmok

"Az emberek azt hiszik, az álmok nem valóságosak, mert nem anyagból vannak, meg részecskékből. Nézőpontokból vannak, képekből, emlékekből és megaláztatásokból, elveszett reményekből."

Napok óta ez az idézet részlet jár a fejemben, és ahogy egyre jobban átgondolom, annál igazabbnak érzem.
Mindenki álmodik, kivétel nélkül. Lehet ébren, vagy alvás közben, de a végeredményt tekintve ugyanaz. Olyan képeket teremtünk meg magunk számára, melyek legtöbbször a saját emlékeinből és általunk örzött képekből fakadnak. Arra irányulnak, hogy szebb és jobb legyen a holnapunk. Ezt a vágyat sokszor a megaláztatások, elveszett remények, félelmek generálják bennünk. Hogy úgy érezzük, másnap és az azt követő nap is érdemes felkelni, és élni. Mert van miért.
De gyakran ezek az álmok lesznek az újabb elveszett remények. Micsoda ördögi kör. Ha nincs álmod, nincs miért élned. De ha nincs álmod, nem lesz tán több elveszett reményed. Bár ki tudja.
Én tudom magamról, és az utóbbi időben egyre inkább tapasztalom, hogy sokszor álmdozom. Annak ellenére, hogy tudom (mert ismerem magam, a másikat, a környezetet) mi fog történni, mégis felépítek egy képet...ez az, amit szeretnék. Persze bekövetkezni az fog, amit előre sejtettem. És meglepődök, megbántódok...mert hinni akartam, hogy egyszer, talán az fog valóra válni, amit elképzeltem. De az élet nem ilyen.
Vajon még hány reményt fogok eltemetni, míg végül fel adom? Hol van az a pont, amikor egy ember nem tud többé álmodni? Vagy nem mer?
Mikor csúszunk bele a szakadék sötéten ásítozó szájába, miközben megvagyunk róla győződve, hogy mily prímán egyensúlyozunk a szélén?