2011. október 31., hétfő

Szünet, egyetemistaként

Végre valahára! Itt a szünet. Szerintem több száz egyetemista ajkait hagyta el egy megkönnyebbült sóhaj péntek este. Az utolsó héten még e belünket is kihajtották belőlünk, így hát mindenki epedve várta a szünetet. Még én is :). Persze azt hisszük, hogy mennyit fogunk mi majd pihenni rajta. Meg találkozunk a rég nem látott baráti körrel. És bulizunk. Na meg utolérjük magunkat. Aham. Szép elképzelés.
A péntek délután és a hétvége nagyjából így nézett ki számomra:
Magyarul nem csináltam mást, mint döglöttem. Na jó, zenét is hallgattam mellé és olvastam. És nem a jegyzeteimet. Ám minden jónak vége szakad. Ma már szembe kellett néznem bokros teendőim listájával...nem sok kellett hogy elfussak előle. De összeszedtem magam, és neki fogtam. A mai napom tehát leginkább ilyen volt:

A hétfői órák anyagát kezdtem el átnézni. Aztán angolozás (nyelvtan, mert azzal is néha bajban vagyok...hallgatás, bár ez most kifejezetten élvezetes volt :D, aztán szó tanulás), belekontárkodtam a tételekbe is...viszont a szakdolgozat adatösszeírásra már csak a fejem ráztam...kösz nem. Majd máskor...hogy mikor, az egy igen jó kérdés. Ha rajtam múlna sosem...:D. De azért valahogy csak belepaszírozom majd az időmbe...
Így aztán fáradtan vettem tudomásul, hogyha egyetemista az ember lánya, a szünetek nem egészen arról szólnak, mint régen. Ilyenkor is tanulni kellene (az már más kérdés, hogy nem feltétlenül tesszük is azt), karácsony környékén vizsgázunk, akárcsak szilveszterkor...és még sorolhatnám. Haj...

2011. október 23., vasárnap

Szárnyak


Szárnyakat szeretnék Istenem!
Szárnyakat! De kérni csak halkan merem.
Elrepülni messze, hol nem jártam még soha,
felszállni a magasba, hol vár a csillagpalota.

Fentről nézni azt, hogy rohan az élet,
míg én fent szépen elüldögélek.
Felhők tetején járva, napsütésbe nézni,
csillagtóból fényfolyadékot inni.

Szárnyak nélkül élek, léptem tétova,
csak tekintetem emelem fel az égboltra.
Sóvárogva nézem, hogy repülnek mások,
míg én csak akadályokat és láncokat látok.

Este a csillagokat nézve halkan fohászkodom,
szárnyaimat ha lesznek, el soha nem hagyom.
Álomra hajtom a fejem, lehunyom a szemem,
s imámat magamban ismét elrebegem.

Szárnyakat szeretnék Istenem!
Szárnyakat! De kérni csak halkan merem.
Elrepülnék messze, hol még nem jártam soha,
Felszállnék magasba, hol vár a csillagpalota.

2011. október 16., vasárnap

Ősz...

Mivel beköszöntött a tényleges ősz (vagyis a hulló falevelek nézegetése közben meg akarok fagyni), frissítettem a blog kinézetét is.
Nem tudom ki hogy van vele, de ez az évszak nem a kedvencem...ugyanakkor tagadhatatlanul meg van a maga varázsa...és még több lenne, ha nem ekkor kellene zh dömpingre készülni.
Így hát miközben napközben forró teát, este pedig forró csokit szürcsölgetek, könyv helyet a jegyzeteimet olvasgatom, és egyre idegesebben veszem tudomásul, hogy az idő rohan, és még semmit sem tudok.
De a színes leveleken átszűrődő fénysugarak, a napfényben ragyogó víztükre azért némileg kárpótól. S miközben a dideregve tovarohanó embereket figyelem, elgondolkozok. Ez a tevékenység általában cseppet sem örömteli, mindig valami változtatandóra lyukadok ki. Például, bármennyire is igyekszem, mindenkire nem jut időm. Vagy legyen hosszabb egy hét, vagy a napok...mert bárhogy sűrítgetek, bármennyire is megfeszülök valaki mindig kimarad a szórásból. Ráfoghatnám, hogy azért, mert alig van közös óránk, de ez így nem teljesen igaz. Ahogy az sem, hogy amikor nekem van szabadidőm ők nem érnek rá, és fordítva. Ezek csak részigazságok. Hogy mi a valódi igazság? Nem egészen vagyok benne biztos. Így abban se, hogyan tudnék ezen változtatni. De valamit muszáj lesz. Még akkor is, ha néha úgy érzem, teljesen feleslegesen próbálkozom, mert még az enyémnél is vastagabb falakon akadok fenn, vagy éppen csupán azért kell a társaság, hogy ő tudjon valakihez beszélni...
De én se vagyok tökéletes, nincs is jogom arra, hogy ítélkezzek mások felett. Mégis megteszem, bár leginkább csak magamban.
Na, de ezen a két héten és az őszi szünetben majd igyekszek előrelépést összehozni. Majd meglátjuk sikerül-e.
Addig pedig a napfényes, ám hideg napokon vergődöm keresztül, és próbálom nem elfelejteni miért is csinálom.

2011. október 13., csütörtök

Őszi falevél



Őszi falevél hullik, s megigézve nézem,
mily varázslatos táncot lejt a légben.
Jobbra libben, balra libben, a helyét nem leli,
tán ezért érzem úgy, hogy leszállása nem örömteli?

Így keringünk mi is, keressük a helyet,
ahol végleg megpihennünk lehet.
Ám akár a falevél, úgy mi sem leljük helyünk,
gyakran ezért kompromisszumokat teszünk.

Elhitetjük magunkkal, hogy ez volt a végcél,
még akkor is, ha szívünk jelzi, ő nem ezért él.
Ilyenkor aztán eljő a mi halálos telünk,
ahol már csak fagyos csendet és sötétet lelünk.

Elfelejtünk nevetni, elfelejtünk élni,
nem marad más, csak mindentől félni.
Nem látjuk a szépet, nem leljük a fényt,
barátaink társaságában sem érezzük a reményt.

Őszi szél fúj, teli a tél igéretével,
én mégsem hagyok fel a reménykedéssel.
Táncom lejtem tovább, keresve a helyem,
s kapaszkodom a gondolatba: Úgyis meglelem!


Maszkabál


Tükör előtt áll a férfi
új és új álarcokat nézi
-Mit vegyen fel? Mit viseljen?-
hogy az elvárásoknak megfeleljen?

Vidám legyen, vagy szomorú,
fennkölt vagy épphogy elbájoló?
Mi nem tetszik, azt félredobja,
a sarokban növekvő kupacra.

Meg van hát! - szeme villan,
s a kiválasztott már fenn is van.
Köpeny lebben, cipő surran,
szolgák hada már csak útban.

Tart a bál, szól a zene,
a terem emberekkel tele.
Nők és férfiak táncolnak,
vagy csak halkan traccsolnak.

Ha a nyelvnek éle van,
a pletykálkodás sem céltalan.
Életek és pályák dőlnek el,
Vajh a mennybe vagy pokolba jutsz el?

Körbe nézve csak álarcot lát,
különböző szempárok villanását,
s bár a szem a lélek tükre,
itt már ez is homályos és görbe.

A pénz lett az úr és a hatalom,
-Ezért a lelkem is eladom!-
határozza, és a táncba lép,
precízen pörgeti partnerét.

Újra és újra ugyanaz,
csak a maszk más, mit mutatsz.
E tánc oly végtelen,
ha belépsz, nincs már védelem. 

Évről évre tart e maszkabál,
te döntöd el, hogy rád is vár.
Nincs itt érzelem, csak számítás,
sem kegyelem, csak ámítás.

Szól a zene, te is hallod,
van-e már szép álarcod?
Ez takarja görcsösséged,
hogy nincs már emberséged.

Elmúlt már fiatalsága,
benőtt a feje lágya,
s már lépne ki a körből,
eme ördögi tűzből,

ám késő már, lépte botlik,
arcáról lám, a maszk lehullik.
Az agastyán testét átlépve,
rá egy percig sem nézve,

folyik tovább a maszkabál,
a zene szól, hát gyere már.





2011. október 9., vasárnap

Elvárások fogságában

Elvárások...mindenki életében megtalálhatóak, mint megannyi kötél vesznek körbe minket, és szorítanak gúzsba. Hányszor hallottad már azt, hogy ha te nem vársz el magadtól valamit, akkor semmire sem fogod vinni az életben. Hiszen így van egy cél, aminek elérésére törekedsz. Azt azonban nem mondják, hogyha elértük azt a célt, mit kezdjünk a csalódottság érzésével. Mert az elvárás közben mi elképzeljük a dolgokat, milyen érzés lesz, ha ott leszünk és megkapjuk, amit már oly régóta várunk. Csupa kellemes és felemelő érzés...melyet gyakran a valóság meg sem közelít. Na ez az igazi pofára esés. És még csak számon sem kérhetünk senkit...
Ezeknek az elvárásoknak megfelelni gyakran nehéz, vagy egyenesen lehetetlen. Mégis, mintha valamiféle sport lenne, úgy állítunk magunknak elvárásokat...sőt másokkal szemben is támasztunk. Ez alól persze én sem vagyok kivétel...de pont ezért mondhatom...teljesen felesleges.
Életünk elejétől kezdve elvárások között teszünk minden lépést. Kezdetben tőlünk várják el a rokonok, szülők, orvosok, hogy megfelelő ütemben fejlődjünk, mi legyen az első szavunk, megtegyük az első lépéseket...aztán hogy jók legyünk a bölcsiben, oviban, okosak, ügyesek, önállóak...stb legyünk. Én kb innentől emlékszem arra, hogy mik voltak az én elvárásaim. Pl.:Az általános iskolával szemben, a felnőttéválással szemben...hát...nemigen jöttek be :D. Az iskola nem volt annyira hej, de szuper, a felnőttlét meg nem az az akadálymentes élet, amit azt akkor képzeltem.
De elvárásokat támasztunk mi is a családtagjaink felé, amiknek vagy megfelelnek...vagy nem. A barátoktól is bizonyos viselkedéseket akarunk tapasztalni, és ha ezektől eltérőek, már csak értetlenül ingatjuk a fejünket, miszerint: "Te ki vagy? Nem is ismerlek..." Ha kilépnek a nekik megálmodott keretekből, akkor jelentjük ki, hogy nem is igazi barátok, és utáljuk őket.
Na és persze a szerelem...elképzelünk egy habos-babos, rózsaszínű álmot...aminek legtöbbször tényleg semmi köze a valósághoz. Minden fontosabb pontját (első randi, első csók...) elképzeljük, ezzel már meg is van a viszonyítás, amihez majd utólag hasonlítjuk - vagy már közben - az élményt. És eközben szinte csak görcsösebbek leszünk, na meg elkeseredettek, keressük a hibát a másikban és magunkban, mert nem azt éreztük amit vártunk, sőt amit a világ elvárna tőlünk. Ez a frusztráció pedig a végén a másikon csattan...de tehet ő arról, hogy a fejünkben kialakított kép nem az, ami meg is történt? Nem.
Ez persze oda-vissza érvényes. Ahogy a lányoknak magas elvárásaik vannak, úgya fiúknak dettó...egyik nem sem jobb a másiknál, ahogy egyik korosztály sem, és egyetlen szerep sem. Gyerekként, tiniként, fiatal felnőttként, diákként, szerelmesként, feleségként, anyaként...mindig elvárunk vaéakitől valamit. Huh, már belegondolni is fárasztó. Ahelyett, hogy esélyt adnánk a pillanatnak, hogy a maga módján ugyan, de örömet okozzon. Lehet hogy a gyerek első szava nem az, hogy anya vagy apa...de mégiscsak beszél. Lehet, hogy a suliban nem te leszel a legjobb tanuló, de mégis olyan tárgyakkal foglalkozhatsz, ami érdekel (jó esetben), lehet hogy a barátok közül néhánynak nem egyezik a véleménye veled, vagy megvannak a saját problémái, de mégis ott van neked, lehet hogy a szerelmed nem tökéletes szőke herceg, de mégis szeret téged...
Akkor vajon miért nem tudunk ezeknek örülni? Miért nem akarunk csak úgy, a pillanatnak élni? Nem csak te, én sem, és ahogy a környezetem figyelem, a legtöbb ember sem. Kergetjük a délibábot, a rózsaszín álmot...megéri?
Őszintén szólva én megfogadtam, hogy visszafogom magam és legfőképpen az elvárásaimat, mert azok mindig csak csalódáshoz vezettek. Adok egy esélyt az életnek, hogy úgy legyen szép, ahogy akar. :D. Remélem sikerül...