Vagyok, aki vagyok

Nem vagyok tökéletes. Ezt tudom magamról. És azt is, hogy sosem leszek az. Tudom, hogy nem fogok megfelelni mindenkinek, ezért igyekszem csak magamnak és a számomra tényleg fontos emberek véleményére adni. De...amin egyszerűen nem tudok változtatni:

1. Nem szeretek bulizni. Nekem mondhatják, hogy most kell élni, most vagyok fiatal, nincs gyerekem, időm mint a tenger (varrat tépegető hiénakacaj...) stb. Na de nem. Nem az én műfajom. Jobb szeretek otthon, vagy egy kedves baráti körben leülni, beszélgetni, mint a zajos diszkóban nyomorogni. Erre tökéletes példa a szilveszter...addig tetszett, míg a baráti körrel az albérletben hülyéskedtünk, beszélgettünk, kártyáztunk. És utána másfél óra szenvedés a zajos, zsúfolt, cigifüstös szórakozóhelyen. Én kipróbáltam, adtam neki egy esélyt...de ha a barátommal és hozzám szintén közelálló lányokkal sem tudtam ezt élvezni, akkor szerintem nem is fogom. Az más kérdés, hogy akkor mit fogok csinálni az elkövetkező szilvesztereken...:), vagy keresem a hasonszőrűek társaságát, vagy egy jó könyvvel, filmekkel stb-vel elleszek. És lehet szörnyülködni, de akkor is megfelelne nekem. Anyámnak igaza lehet...rossz évszázadba születtem.

2. Nekem is lehetnek szar pillanataim. Lehetek beteg, fáradt, vagy épp hullámvölgyben. És ilyenkor tényleg nem olyan jó az önkontrollom, mint általában. Tényleg szoktak olyan dolgok kicsúszni a számon, amit más esetben magamban tartanék, vagy háromig elszámolnék és csak akkor reagálnék. De ennyi engedtessék meg nekem. Utána megint a jó kislány leszek...

3. Pótcselekvő :D. Aki még nem látott engem otthon a szobámban zenét hallgatni...maradjunk annyiban, hogy nem véletlenül van a szobámban tennisz labda, a koli szobában meg gumilabda a kezem ügyében.

4. Ragaszkodó. Mivel nekem mindig több és több szeretet kell, viszont bizonytalan vagyok önmagamban, és tartok az ismeretlenektől, a baráti körömet, rokonságot terhelem. Igyekszem figyelni arra, hogy ne essek át a ló túloldalára, ne akarjak birtokolni mindenkit, ne legyek féltékeny. De...szeretném, ha szeretnének.

Észre vettem egy másik érdekes dolgot. Én vagyok a harmadik kerék. Valahogy mindig sikerül egy már meglévő barátságba belecsöppenni. Általános iskolában, középiskolában és most itt az egyetemen. Könyörgöm, még a felnőtt ismerőseimnél is van egy ilyen...elgondolkodtató. Csak tundám miért keresem az ilyet újra és újra. Hiszen egy ilyen helyzetben oda kell figyelni az egyensúlyra, a másik két emberre. Mert ha nem, könnyen lehet, hogy az egyik feleslegessé válik. Túl jól ismerem, milyen érzés az...de akkor miért adok ennek lehetőséget?

Rajzok folytatása

 

Oké, ha rájövök hogyan tudom ezeket befordítani, akkor kifogom igazítani őket, de a lényeg így is látszik :)

Rajzaim

Ezek nem a legjobbak, a többi a koliban van...azok majd este lesznek berakva :)

Ez a hét

Éreztétek már úgy, hogy összecsapnak a fejetek felett a hullámok? Na, felettem már összecsaptak, és egy örvény húz le magával...az egész a hülye orvossal kezdődött. Töménytelen mennyiségű herce hurca után, de sikerült időpontot kapnom. Ettől persze még nem nyugodtam meg...sőt. Az idegeskedés és a félelem miatt mint valami veszett kutya mindenkibe belemartam. Barátomba, barátnőmbe...a hét második felében kezdtem kicsit összekapni magam, de messze nem sikerült még visszaszerezni az önkontrollomat. Pedig ideje lesz összekapni magam, mert jönnek a zh-k, kis előadás, cikk írás. És még ott van a baráti társaság. Most rengeteg segítséget kaptam tőlük, pedig általában én vagyok az, aki szívesen végig hallgatja mi van velük és próbál segíteni. Míg én próbáltam magam helyrebillenteni, ők támogattak. Végig hallgatták újra és újra és újra a hisztijeimet, amiket  már lassan én is untam. És eközben meg a világ egyik legszarabb emberének éreztem magam, mert tudom, hogy van olyan, akit elhanyagoltam, pedig nem ezt érdemelné, meg olyan, akin szeretnék segíteni, de nem tudok. Arról meg ne is beszéljünk, hogy szerencsétlen barátomon csattan az ostor.
És mindezekhez hozzájönnek még a plusz dolgok, hogy lassan intézni kellene a szakdolgozást, imádkozni, hogy benn maradhassak majd a koliban és hasonlók. Szóval csak vidáman :P
De, elhatározásaim vannak most a mai naptól kezdődően.
1. Tanulás, és cikk írással utólérni magam.
2. Jövő héten segítséget kérni egy tanártól, h merre induljak el a szakdolgozati témában
3. Barátommal szemben normális viselkedés, mert nem tehet arról, hogy fáradt, frusztrált és miegyéb vagyok. Sőt...igazából stressztelenítőnek kellene használni...lehetőleg úgy, hogy ő attól ne legyen stresszesebb :D
4. Barátnőimre odafigyelek, nem nyavajgok, mert attól nem lesz jobb. De...nem tudom, hogy segítsek Neki. Látom, hogy baj van, hogy emészti magát, hogy bár néha mosolyog, de a szemére ez nem jut el. És ott álok mellette úgy, hogy nem tudom mit tegyek. Félek, hogyha nagyon eröltetem, akkor inkább kerülni fog. Ha viszont csak rákérdezek, akkor is annyit mond, hogy jobban van már. De nem így van. Nincs jobban. Bár tudnék neki segíteni. Tényleg. Úgy érzem cserbenhagyom a legnagyobb szarban. Jól jönne egy jel, vagy isteni sugallat. Nem akarok rontani a dolgain...szóval mint látható roppant határozott vagyok.
5. Pozitívan nézni a jövőbe (ezt mindig megfogadom, aztán vagy sikerül, vagy nem...)
6. Szivem-lelkem beleadni abba, hogy élek. Mert nem rég olvastam olyan könyvet, ami azért úgy felnyitotta néhány dologra a szemem. Nagyon fájt, és őszintén szólva tényleg elsírtam magam rajta, de ettől még hasznos volt.

Hinni, menni, remélni...ezekhez kell tartanom magam.

Remény

Sötét és szürke érzelem,

Oly fénytelen a félelem.

Körbefon, és megragad,

Mindenemre rátapad.

Letépni, elhagyni nem lehet,

Mint egy kutya, hűségesen követ,

Önmagamba zárva ketten,

Két árny, egy keretben.

Lassan múlnak el a percek,

S mindent magamba rejtek.

Fényt keresve nézem az eget,

Vajon szebb holnapot rejteget?

Majd kigyúlnak a csillagok,

S fényük bennem is ragyog.

Barátság, szeretet, remény,

Ez is egyfajta nyeremény.

A fényt kezem közé zárva,

Hinni kezdek egy jobb világba.

A tanulás helyett, és más írni valók helyett verselek...:)

Aggodalom

Csak nézlek, és féltlek,

Úgy megérintenélek.

De olyan jól tudom,

Faladon át nem jutom.

Így csak némán figyellek,

Szememmel téged kereslek.

Mégis némán hallgatom,

Hogy vádol minden fájdalom,

Mi néha megvillan szemedben,

Majd eltűnik a végtelenben.

Barátság, szeretet, félelem, remény,

S most táncot lejt bennem a rejtvény,

Hozzád lépjek, s ha igen,

Elmondod-e mi fáj odabenn?

Csak állok, és várok.

De jelet nem találok.

Hát lehajtom a fejem,

Összeteszem a kezem.

Kérlek szépen, ha nem is nekem,

de valakinek –csak van, hiszem-

mondj el mindent, s ne kertelj,

kell, hogy valakinél nyugalmat lelj.

Fohászomat nem hallja senki sem.

Leengedem két kezem.

S csak magamban mormolom,

Múljék el a fájdalom.

(Egy barátnak...)

Mint egy vicc

Egyszer akarjon az ember lánya nagyon, sürgősen orvoshoz menni...és naná, hogy akkor nem talál sehol senkit!
Jó, belátom, hogy helyzetemet nehezíti, hogy egyetemistaként nem a saját városomban kerestem a szakorvost. De az már tényleg röhej, hogy a koli orvos csak márc.9. után tudna fogadni, az egyetemit knkrétan nem találom, a szakrendelőben, amit nézegettem ott ami nekem kellene pont nincs.
Közben meg akkorra a gyomrom, mint egy kavics az idegességtől. Idegességtől, mert egyrészt nem akarnám, hogy tényleg bibi legyen, másrészt, mert még tudtam volna halasztgatni a találkozást ezzel az orvostípussal. És most mégis gőzerővel azon teperek, hogy valakihez még a héten bejussak. Ami lehet, hogy mégiscsak otthon valósul majd meg, ha mákom van. Csakhogy itt lenn barátnőm elkísért volna, otthon meg nem fog senki, délelőtt...:( Úgyhogy egyelőre marad a para, az ima, és próbálom elhessegetni a sötétgondolatfelhőket.

Igaz szerelem

Hétvégén felüdülésképpen filmet néztem. Levelek Júliának. Az a tipikus romantikus kategória. De kicsi szívemnek néha szüksége van ilyenekre is. Hogy a szerelem akár 50 év után is beteljesüljön. Még ha valóság legtöbbször nem ilyen.
Két ember közötti bonyolult kapcsolat, ahol adunk és kapunk. Jó esetben egyenlő arányban. Rossz esetben...nos, azt szerintem mindenki ismeri.
Ha most magunkba nézünk, ilyennek képzeltük gyerekként a szerelmet? Én nem. Én úgy gondoltam, hogy majd meglátom és rögvest tudni fogom, Ő az. Rá vártam. Ehhez képest...rájöttem, hogy bizony munkát kell belefektetni a szerelembe, hogy működjön. És figyelni a másikra, kompromisszumokat kötni, nagyokat nyelni és mosolyogni. Na meg rengeteget várni. És ha mázlink van, akkor ez kölcsönös dolog, megtérül.
Mielőtt megkérdeznétek, megnyugtatlak benneteket. (Csak tudnám, miért többesszámban írok, mikor lehet, hogy rajtam kívül senki sem fogja olvasni ezeket a sorokat????) Van barátom. És szeretem. Legalábbis én úgy gondolom, hogy igen. Mivel ez az első komolyabb kapcsolatom, olyan sok viszonyítási alapom nincs,(leszámítva barátnőim megjegyzéseit, miszerint ők ezt már nem hagynák, vagy hogy ez milyen romantikus. Attól függően, épp milyen cselekedet a beszélgetés tárgya.). És nem, nem volt a homlokára tetoválva, hogy ő az igazi, sem piros szalag rajta, hogy teljes bizonyossággal felismerjem. Pedig ez utóbbiak nem lennének hátrányos dolgok, nagyban megkönnyítenék az ember életét.
Egy biztos, nem az a tipikus rózsaszín, mindent elborító filmekbeli szerelem, hanem valóságos. Így hát néha nevetek, néha sírok. Néha meg csak összeszorított foggal, de tűrök.

Hogy is kezdjem

Már nem egyszer hallottam azt, hogy bloggolnom kellene, mert az milyen jó. Nem igazán akartam ebbe belevágni, mert itt mégiscsak olyan dolgokról mesélhet az ember, amivel mások esetleg visszaélhetnek. De végülis miért ne? Ha már a könyvesblogomat elkezdtem, ennek is igazán adhatok egy esélyt. De előre bocsátom, a saját kis naplómat azért továbbra is vezetni fogom, mert van, amit nem fogok megosztani.
A blog a mindennapjaimat, a nevetéseket, sírásokat, botlásokat és szárnyalásokat fogja tartalmazni. Legalábbis ez a cél. Na és, hogy összegyűjtsem a saját kis szerzeményeimet. Rajzok, novellák. Hogy egy helyen legyen minden, ami egy kicsit is fontos nekem.
A cím sem véletlen választás. Még hiszek. Hogy miben? Az életben, az emberekben, magamban. Mert voltak olyan szakaszaim, amikor nem láttam kiutat, mikor a magány körbefont és nem eresztett. De még mindig tudok hinni, hogy lesz jobb is. És addig igazán boldog lehetek, amíg ezt képes vagyok megőrizni. Bízni és hinni.