Hétvégén felüdülésképpen filmet néztem. Levelek Júliának. Az a tipikus romantikus kategória. De kicsi szívemnek néha szüksége van ilyenekre is. Hogy a szerelem akár 50 év után is beteljesüljön. Még ha valóság legtöbbször nem ilyen.
Két ember közötti bonyolult kapcsolat, ahol adunk és kapunk. Jó esetben egyenlő arányban. Rossz esetben...nos, azt szerintem mindenki ismeri.
Ha most magunkba nézünk, ilyennek képzeltük gyerekként a szerelmet? Én nem. Én úgy gondoltam, hogy majd meglátom és rögvest tudni fogom, Ő az. Rá vártam. Ehhez képest...rájöttem, hogy bizony munkát kell belefektetni a szerelembe, hogy működjön. És figyelni a másikra, kompromisszumokat kötni, nagyokat nyelni és mosolyogni. Na meg rengeteget várni. És ha mázlink van, akkor ez kölcsönös dolog, megtérül.
Mielőtt megkérdeznétek, megnyugtatlak benneteket. (Csak tudnám, miért többesszámban írok, mikor lehet, hogy rajtam kívül senki sem fogja olvasni ezeket a sorokat????) Van barátom. És szeretem. Legalábbis én úgy gondolom, hogy igen. Mivel ez az első komolyabb kapcsolatom, olyan sok viszonyítási alapom nincs,(leszámítva barátnőim megjegyzéseit, miszerint ők ezt már nem hagynák, vagy hogy ez milyen romantikus. Attól függően, épp milyen cselekedet a beszélgetés tárgya.). És nem, nem volt a homlokára tetoválva, hogy ő az igazi, sem piros szalag rajta, hogy teljes bizonyossággal felismerjem. Pedig ez utóbbiak nem lennének hátrányos dolgok, nagyban megkönnyítenék az ember életét.
Egy biztos, nem az a tipikus rózsaszín, mindent elborító filmekbeli szerelem, hanem valóságos. Így hát néha nevetek, néha sírok. Néha meg csak összeszorított foggal, de tűrök.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése