Mondjátok csak, ti is szeretitek a csokoládét? Mert én igen. És rajtam kívül még egy kedves ismerősöm is teljesen odavan ezért az édességért. Ő nem más, mint Gombóc Artúr. Rajong minden fajta csokoládéért. A fehér csokiért, a töltött csokiért, az ét csokiért. Szépen, sorban és ízek szerint pakolva vannak a lakásában a különböző édességek. Naponta akár több ilyen halmot is képes volt egymaga elpusztítani. Ezzel még nem is lenne akkora baj. Hanem egy valamit nagyon nem szeretett megtenni a mi kedves barátunk. A fogmosás gondolatától is remegni kezdett a térde.
„Hogy az a rossz ízű, mentolos vacak a számba kerüljön? És ezzel töltsem az időmet? Hogyisne. Úgy sem lesz semmi baj belőle.” – gondolta, és így is élte a mindennapjait.
Teltek múltak a napok, hetek, és egy reggel, amikor a szokásos csoki adagjába harapott bele, egyik oldalt megsajdult a foga.
-Juj!- kiáltott fel, inkább meglepetten, mint sem fájdalmasan. – Hát ez meg micsoda? – kérdezte önmagától. Ismét megpróbált harapni, de az eredmény ugyanaz lett. Éles fájdalom, és most erősebb is, mint az első.
Riadtan sietett a fürdőszobába, ahol a hatalmas tükör előtt nekiállt keresni a baj forrását. Nem kellett sokat kutatnia, egy nagy lyuk tátongott a fogán.
-Ajaj. – mormolta elkeseredetten az édességek nagy barátja. Az egy dolog, hogy nem szeretett fogat mosni. De a fogorvostól egyenesen rettegett! Szuri, fúrás, ne adj isten foghúzás…még belegondolni is szörnyű. Igen ám, de ha nem megy orvoshoz, akkor hogy fog elmúlni a fájdalom? Egész álló nap ezen töprengett. Próbálta borogatással enyhíteni a fájást, de attól csak érzékenyebb lett a fog. Megpróbált a másik oldalon rágni, de valahogy mindig a lyukba került egy-két apró morzsa, bizony kínos perceket okozva ezzel a barátunknak. A nap végén elgyötörten, aggódva feküdt le az ágyába, magához húzta kedvenc plüss állatkáját, aki nélkül az alvást elképzelni sem tudta, és remélte, hogy mindez csak egy rossz álom lesz. Holnap felébred, és a lyukas fog, a fájdalom, és a fogorvos el fog tűnni. Sajnos nem ez történt. Nagyon nehezen tudott elaludni a sajgástól, és még rémeket is álmodott, ahol egy fogfúró üldözte őt, egy véget nem érő utcán. Nem csoda, ha másnap elgyötörten, fáradtan, és roppant rosszkedvűen ébredt. A lyuk nem tűnt el, sőt mintha még nagyobb is lett volna, mint este. A látványtól minden étvágya, sőt már-már az életkedve is elment őkelmének. Érezte, hogy nem lesz más lehetősége, mint felhívni azt a bizonyos rettegett telefonszámot, és egy időpontot kérni a fogorvostól.
- Fogorvosi rendelő, miben segíthetek? – szólt bele a telefonba egy kellemes női hang.
- Jó napot, egy időpontot szeretnék kérni.
- Mi a panasza?
- Lyukas az egyik fogam.
- Értem. Mit szólna holnap délutánhoz?
- Tökéletes lesz, köszönöm.
- Egy nevet szeretnék kérni.
- Gombóc Artúr.
- Rendben, Artúr, akkor holnap délután. Viszlát.
- Viszlát.
Másnap délután a megbeszélt időpontban meg is jelent a rendelőben. Elővigyázatosságból vitt magával egy könyvet is, ha esetleg várakoznia kellene, akkor se unatkozzon. Ám hiába reménykedett. Ahogy belépett az ajtón, jöttét egy csengő jelezte és már nyílt is ki a rendelő belső ajtaja. Egy fiatal, barna hajú, mosolygós barna szemű nő állt előtte.
- Gombóc Artúr? – kérdezte a tegnapi telefonbeszélgetésből már ismerős hang.
- Igen, én vagyok az. – mormolta halkan, ugyanis lassan eluralkodott rajta a félelem.
- Erre tessék jönni. – mutatott az ajtó felé a hölgy. Artúr még egy szomorú búcsú pillantást vetett a kijáratra, majd engedelmesen követte a nőt. Egy mindennel felszerelt szobába léptek be, melynek közepén egy fogorvosi szék állt, s körülötte mindenféle eszköz, melyek bizony ijesztőnek hatottak a mi fájós fogú hősünknek.
- Üljön le, helyezkedjen kényelembe, és megnézzük mit tehetünk. – biztatta a hölgy. Artúr elhelyezkedett a székben, erősen megkapaszkodott a karfában, biztos, ami biztos, majd kinyitotta a száját.
- Hm. – jelentette ki némi vizsgálódás után Lilla doktornő, aki hogy megtörje a csendet, szépen bemutatkozott.
- Annyira vészes? Ki kell húzni? Nagyon fog fájni? – ömlött a kérdés a most már tényleg rettegő jómadárból.
- Nem, nem kell kihúzni a fogat. – mosolyodott el a doktornő. – Csak be kell tömni, és utána nem lesz semmi baj. De elég nagy a lyuk, ezért érzéstelenítőt kell adnom.
- Érzéstelenítőt? – kerekedett el Artúr szeme. – Mármint szurit?
- Igen. – mutatta fel a kezében tartott, hősünk szerint hatalmas fecskendőt. – De csak az elején fog egy kicsit fájni, utána meg sem fogja érezni azt, amit csinálok. Higgye el, sokkal jobban jár ezzel. Artúr ebben nem volt olyan biztos, de remélte, hogy a doki tudja mit csinál. Még erősebben megkapaszkodott a karfában, nagyra nyitotta a száját, szemeit becsukta. Egy percig kellemetlen szúrást érzett, majd az is elmúlt. Fél szemét kinyitotta és ránézett a mosolygó doktorra.
- Ennyi volt? – kérdezte hitetlenkedve.
- Ennyi. – bólintott.
Míg várták, hogy elkezdjen hatni az érzéstelenítő, beszélgettek. Csokoládéról, a tavaszról, könyvekről. Mikor Artúr érezte, hogy már zsibbadt a szája, szólt, és a doktornő hipp-hopp megcsinálta a kellemetlenkedő fogat. Tényleg nem is érzett belőle semmit.
Búcsúzáskor még a doktornő a lelkére kötötte, hogy ezek után ne felejtsen el mindig fogat mosni, és addig ne egyen semmit, amíg a zsibbadás el nem múlik, majd elköszöntek egymástól.
