A következő címkéjű bejegyzések mutatása: mese. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: mese. Összes bejegyzés megjelenítése

2012. április 1., vasárnap

Gombóc Artúr és a lyukas fog

Előzmények: Egyetememen kultúrális iroda különféle írásos pályázatokat hírdetett meg. Amit én kinéztem egy vers és egy meseíró volt. Ám ez utóbbiba az istenért sem fértem bele a megadott karakterszám mennyiségbe, így azt feladtam, helyette csak a verset küldtem be, és most szemezgetek az esszé írásos témával. De arra még van időm. Viszont a mesét nem akartam félbehagyni, ha már elkezdtem, szóval befejeztem úgy, ahogy nekem tetszett. Ez lett belőle.
    Mondjátok csak, ti is szeretitek a csokoládét? Mert én igen. És rajtam kívül még egy kedves ismerősöm is teljesen odavan ezért az édességért. Ő nem más, mint Gombóc Artúr. Rajong minden fajta csokoládéért. A fehér csokiért, a töltött csokiért, az ét csokiért. Szépen, sorban és ízek szerint pakolva vannak a lakásában a különböző édességek. Naponta akár több ilyen halmot is képes volt egymaga elpusztítani. Ezzel még nem is lenne akkora baj. Hanem egy valamit nagyon nem szeretett megtenni a mi kedves barátunk. A fogmosás gondolatától is remegni kezdett a térde.
„Hogy az a rossz ízű, mentolos vacak a számba kerüljön? És ezzel töltsem az időmet? Hogyisne. Úgy sem lesz semmi baj belőle.” – gondolta, és így is élte a mindennapjait.
 
  Teltek múltak a napok, hetek, és egy reggel, amikor a szokásos csoki adagjába harapott bele, egyik oldalt megsajdult a foga.
-Juj!- kiáltott fel, inkább meglepetten, mint sem fájdalmasan. – Hát ez meg micsoda? – kérdezte önmagától. Ismét megpróbált harapni, de az eredmény ugyanaz lett. Éles fájdalom, és most erősebb is, mint az első.
Riadtan sietett a fürdőszobába, ahol a hatalmas tükör előtt nekiállt keresni a baj forrását. Nem kellett sokat kutatnia, egy nagy lyuk tátongott a fogán.
-Ajaj. – mormolta elkeseredetten az édességek nagy barátja. Az egy dolog, hogy nem szeretett fogat mosni. De a fogorvostól egyenesen rettegett! Szuri, fúrás, ne adj isten foghúzás…még belegondolni is szörnyű. Igen ám, de ha nem megy orvoshoz, akkor hogy fog elmúlni a fájdalom? Egész álló nap ezen töprengett. Próbálta borogatással enyhíteni a fájást, de attól csak érzékenyebb lett a fog. Megpróbált a másik oldalon rágni, de valahogy mindig a lyukba került egy-két apró morzsa, bizony kínos perceket okozva ezzel a barátunknak. A nap végén elgyötörten, aggódva feküdt le az ágyába, magához húzta kedvenc plüss állatkáját, aki nélkül az alvást elképzelni sem tudta, és remélte, hogy mindez csak egy rossz álom lesz. Holnap felébred, és a lyukas fog, a fájdalom, és a fogorvos el fog tűnni. Sajnos nem ez történt. Nagyon nehezen tudott elaludni a sajgástól, és még rémeket is álmodott, ahol egy fogfúró üldözte őt, egy véget nem érő utcán. Nem csoda, ha másnap elgyötörten, fáradtan, és roppant rosszkedvűen ébredt. A lyuk nem tűnt el, sőt mintha még nagyobb is lett volna, mint este. A látványtól minden étvágya, sőt már-már az életkedve is elment őkelmének. Érezte, hogy nem lesz más lehetősége, mint felhívni azt a bizonyos rettegett telefonszámot, és egy időpontot kérni a fogorvostól.
- Fogorvosi rendelő, miben segíthetek? – szólt bele a telefonba egy kellemes női hang.
- Jó napot, egy időpontot szeretnék kérni.
- Mi a panasza?
- Lyukas az egyik fogam.
- Értem. Mit szólna holnap délutánhoz?
- Tökéletes lesz, köszönöm.
- Egy nevet szeretnék kérni.
- Gombóc Artúr.
- Rendben, Artúr, akkor holnap délután. Viszlát.
- Viszlát.  

Másnap délután a megbeszélt időpontban meg is jelent a rendelőben. Elővigyázatosságból vitt magával egy könyvet is, ha esetleg várakoznia kellene, akkor se unatkozzon. Ám hiába reménykedett. Ahogy belépett az ajtón, jöttét egy csengő jelezte és már nyílt is ki a rendelő belső ajtaja. Egy fiatal, barna hajú, mosolygós barna szemű nő állt előtte.
- Gombóc Artúr? – kérdezte a tegnapi telefonbeszélgetésből már ismerős hang.
- Igen, én vagyok az. – mormolta halkan, ugyanis lassan eluralkodott rajta a félelem.
- Erre tessék jönni. – mutatott az ajtó felé a hölgy. Artúr még egy szomorú búcsú pillantást vetett a kijáratra, majd engedelmesen követte a nőt. Egy mindennel felszerelt szobába léptek be, melynek közepén egy fogorvosi szék állt, s körülötte mindenféle eszköz, melyek bizony ijesztőnek hatottak a mi fájós fogú hősünknek.
- Üljön le, helyezkedjen kényelembe, és megnézzük mit tehetünk. – biztatta a hölgy. Artúr elhelyezkedett a székben, erősen megkapaszkodott a karfában, biztos, ami biztos, majd kinyitotta a száját.
- Hm. – jelentette ki némi vizsgálódás után Lilla doktornő, aki hogy megtörje a csendet, szépen bemutatkozott.
- Annyira vészes? Ki kell húzni? Nagyon fog fájni? – ömlött a kérdés a most már tényleg rettegő jómadárból.
- Nem, nem kell kihúzni a fogat. – mosolyodott el a doktornő. – Csak be kell tömni, és utána nem lesz semmi baj. De elég nagy a lyuk, ezért érzéstelenítőt kell adnom.
- Érzéstelenítőt? – kerekedett el Artúr szeme. – Mármint szurit?
- Igen. – mutatta fel a kezében tartott, hősünk szerint hatalmas fecskendőt. – De csak az elején fog egy kicsit fájni, utána meg sem fogja érezni azt, amit csinálok. Higgye el, sokkal jobban jár ezzel. Artúr ebben nem volt olyan biztos, de remélte, hogy a doki tudja mit csinál. Még erősebben megkapaszkodott a karfában, nagyra nyitotta a száját, szemeit becsukta. Egy percig kellemetlen szúrást érzett, majd az is elmúlt. Fél szemét kinyitotta és ránézett a mosolygó doktorra.
- Ennyi volt? – kérdezte hitetlenkedve.
- Ennyi. – bólintott.
Míg várták, hogy elkezdjen hatni az érzéstelenítő, beszélgettek. Csokoládéról, a tavaszról, könyvekről. Mikor Artúr érezte, hogy már zsibbadt a szája, szólt, és a doktornő hipp-hopp megcsinálta a kellemetlenkedő fogat. Tényleg nem is érzett belőle semmit.
Búcsúzáskor még a doktornő a lelkére kötötte, hogy ezek után ne felejtsen el mindig fogat mosni, és addig ne egyen semmit, amíg a zsibbadás el nem múlik, majd elköszöntek egymástól.

Artúr este már boldogan nyammogta kedvenc, epres töltelékes csokoládéját, és olvasta kedvenc regényét. Ám lefekvés előtt most megállt a fürdőszoba előtt, nagyot sóhajtott, majd hosszas sikálásba kezdett. Igaz, hogy nem volt olyan vészes a fogtömés, mint gondolta, és a doktornő is nagyon aranyos volt…de nem jelenti azt, hogy a kelleténél  gyakrabban akar ott kilyukadni.

2011. június 26., vasárnap

Mese...:P

   Az angyal fáradtan ült a padon, s próbálta megérteni, miért van még mindig az emberi világban. Azt már rég elfogadta, hogy azért került ide, mert nem értette meg ezeket az élőlényeket, nem tudta elfogadni, hogy lehetnek jó tulajdonságaik is, ő csak azt látta, hogyan ölik egymást halállra, irigykednek, csalnak, lopnak, hazudnak. Ezért hogy tanuljon leküldték közéjük. Igazi büntetésnek fogta fel. Aztán ahogy kénytelen volt alkalmazkodni az új helyzethez, kezdte megérteni a dolgokat. Volt szerelmes, és megcsalt. Gazdag és szegény. Sikeres és vesztes…mindennek megtapasztalta mind a két oldalát. Akkor miért van még itt lent? Miért nem mehet vissza?
   Nézte a parkban sétáló, futó, beszélgető embereket. Ahogy kettesével, vagy még többen együtt töltik az idejüket. Ő pedig egyedül van, magányosan…és ekkor rájött. Sok mindent megtapasztalt, de talán a legfontosabbat nem. Nem szerzett magának barátokat.
Ahogy teltek a napok, ideje nagy részét azzal töltötte, hogy a környezetében lévő baráti társaságokat figyelte. Próbálta megérteni, mi működtethet egy ilyen kapcsolatot. És mitől lesz jó, és hosszantartó. Férfiak, nők, kis és nagy baráti társaságok…és hiába nézte, nem értette. Néha annyira különböző személyiségek maradtak együtt, miközben a hasonlóak néha szinte pillanatok alatt szétmentek. Kezdte kapizsgálni, hogy ezt bizony csak akkor fogja érteni – ha fogja egyáltalán – ha ő maga is benne lesz. Csakhogy. Egy barátság alapja az, ha megbíznak egymásban, és elfogadják a másikat olyannak, amilyen. De ki tudná felfogni azt, ami ő valójában? Egy per pillanat „bukott” angyal. Milyen kapcsolat lenne az, ahol rögvest hazugsággal indít az ember? Bárhogy próbálta ezt az ellentétet feloldani, nem sikerült. Így míg ezen görcsölt, a világ beszűkült, s még jobban elszigetelődött a világtól, az emberektől…
Egy nap, ahogy szokásosan a parkban üldögélt, feltűnt egy fiatal lány. Egyedül volt, mindössze egy könyv és az mp3 lejátszója volt nála. Ezekkel elhelyezkedett, és elmélyülten olvasni kezdett, anélkül hogy a környezetére egy pillantást is vetett volna. Ahogy teltek az órák, úgy fogytak az olvasatlan lapok, és ahogy besötétedett, sietősen távozott is. Ő pedig meglepődve figyelte távolodó alakját. Ő volt az első olyan ember, akit jól láthatóan cseppet sem zavart az egyedüllét. Mindenki vágyott arra, hogy társaságban legyen. Más-más okból ugyan, de ez nem is volt fontos. De ez a lány...nem igényelte azt, hogy mással ossza meg az idejét. És ez kíváncsivá tette őt.
A harmadik nap, amikor ugyanúgy megjelent, bár más könyvvel, nem tudta magát visszafogni. Lassan elindult feléje, és megállt mellette.
- Szia! Zavarlak? – kérdezte halkan.
- Hm? Jah, nem. – nézett fel rá meglepetten, miközben odébb csúszott, hogy le tudjon mellé ülni.
A percek csendben teltek, miközben zavartan azon gondolkodott, hogy mit is mondjon, hogyan kezdjen bele. „Hogy tudnak az emberek olyan fesztelenül barátkozni?” Ám ekkor tekintete a könyv borítójára esett, és hálásan felsóhajtott. Olvasta. És elkezdtek beszélgetni.

- Továbbra sem értem, mi értelme van annak, hogy eljátssz egy olyan viselkedést, ami nem igaz rád, csak azért, mert úgy érzed a barátod ezt várja el. Milyen barát az ilyen?
- Emberi.
- Jó, mindig ezzel jössz. Lehet, hogy nem vagyok ember, de akkor is. Ennek semmi értelme. Vagy, aki vagy. És ezen nem tudsz változtatni.
- Nagy nyomás az, ha megakarsz felelni a másiknak.
- Mindenáron?
- Akár. – az értetlen tekintetett látva felsóhajtott, és magyarázni kezdett. – Érezted már azt, hogy szeretnek? Úgy igazán?
- Igen. – jegyezte meg, néhány perces gondolkodás után.
- És milyen érzés volt?
- Nagyon jó. Valakinek éreztem magam, jó volt tudni hogy valakinek szüksége van rám. Pont rám.
- Ezért az érzésért sokan sokat feltudnak adni. Mindenkinek szüksége van arra, hogy szeressék. És hogy ő maga is szerethessen. És a mai világban, ahol előtérbe került az egyéni személyiség, vélemény…nehéz olyan embert találni, aki elfogad olyannak, amilyen vagy. Még úgyis, hogy esetleg nem mindennel ért egyet, vagy nem mindent ért meg. De elfogad. Sokan annyira arra álltak be, hogy minden áron érvényesítsék önmagukat, hogy a másik véleményét már nem hallják meg. Az, hogy ellentmondj nekik, pedig elő sem fordulhat. És ha ilyen barátot fogsz ki, akkor megpróbálsz neki megfelelni, csak hogy ne veszítsd el.
- De az ilyen ember nem barát.
- Ma nem egyszerű igazi barátokat lelni. És ha félsz a magánytól, akkor beéred azzal, amid van.
- Értem. És te?
- Mit és én?
- Téged sosem látlak mással. Miért nem?
- Most pihentetem a dolgot.
- Pihenteted??
- Igen. Nagyon fárasztóak tudunk lenni, mi egyszerű halandók. – mosolyodott el.
- Nekem mondod?- kérdezte gúnyos mosollyal. – De komolyan.
- Szeretem az embereket, szeretek szeretni. Akár a többiek. De néha olyan érzésem volt, hogy nekem nagyobb szükségem volt arra, hogy szeressem a másikat, mint neki, hogy én szeressem. Máskor pedig fárasztó volt, hogy folyamatosan bizonygassak. – nézett ki az ablakon elgondolkodva. Majd egy grimaszt vágva folytatta. – Nem felemelő érzés, hogy amit adni tudsz, az nem elég a másiknak, hogy több kell neki. Vagy pont, hogy kevesebb. Így inkább kicsit pihentetem a dolgot. Szeretek magamban lenni. Persze nem örökké, ahhoz nem vagyok elég antiszociális. De meg van a maga bája, ha rövid ideig csinálja az ember. Talán megint rájövök arra, miért jó, ha van valakinek egy barátja.
- Akkor miért nem küldtél el engem is? – kérdezte kíváncsian.
- Nem tudom. Talán lassan megint szeretném, hogy elfogadjanak. Minden hibámmal, és rigolyámmal, rossz tulajdonságommal együtt.

  - Hiányozni fogsz.
- Azt hittem, várod, hogy visszakaphasd a szárnyaidat.
- Így is volt. De…
- Ugyan már. Te legalább tudni fogod, mi van velem. Na de én? Mit kezdjek veletek, amikor még internetet sem használtok? Nesze neked kapcsolattartás. – nevetett fel. Majd elkomolyodva átölelte az angyalt, és hátra lépett.
- Köszönöm.
- Mit?
- Hogy megpróbáltad megértetni az emberi barátságok lényegét.
- Sikerült?
- Ahhoz túl bonyolult, de azért közelebb kerültem a megoldáshoz.
- Ha megfejted végleg, akkor kérlek, közöld valahogy velem is.
- Jó, majd dobok egy égi jelet.
- El is várom. De csak szolidan. És érthetően. Mondjuk írd fel a felhőkre gyöngybetűkkel.
Egymásra vigyorogtak. A következő pillanatban pedig már csak egymagában állt a fák alatt. Mindössze egy hófehér toll maradt a kezében, mint emlékeztető, hogy az elmúlt nap nem csak álom volt.
- Na, milyen volt az emberek között?
- Érdekes.
- Megérte?
A csuklóján lévő gyöngykarkötőre nézett, melyet ajándékba kapott. – Meg.

A lány pár nappal később a szokásos helyén olvasott a parkban, amikor egy árnyék vetült a lapokra. Felnézett, s egy kisebb csapat vele egykorú fiatalt látott. Zavarukban egyik lábukról a másikra álltak, majd a legbátrabb megszólalt.
- Szia. Nem akarunk zavarni. Csak jó ideje láttunk itt egymagadban, és arra gondoltunk…hogyha nem zavarunk, és volna kedved…szóval akkor esetleg csatlakozhatnál hozzánk is.
- Hozzátok?
- Igen. – emelte fel egy másik a kezében lévő könyvet. – Közösen szoktunk olvasni itt kint, és megbeszéljük az olvasottakat, miközben eszünk-iszunk.
Egy percig latolgatta a dolgot, majd rábolintott. –Miért is ne? – S néma léptekkel követte a többieket pokrócokig, ahol kisvártatva már egy komoly beszélgetésbe bonyolódtak.