Nagyszoba felújítása - első nap

Ma reggel arra ébredtem, miszerint szülőanyám elhatározásra jutott: ma elkezdjük a szoba felújítását, hogy szerdára végezzünk. Ezaz! Örömmámor, boldogság...khm, nem. Cseppet sem örültem a dolognak. Zsinorban ez a harmadik nyaram, amikor jónéhány napot tapéta vakargatással, festéssel és rohadt nehéz bútorok tologatásával töltök. De azért megacéloztam magam, és zokszó nélkül nekiláttam segíteni, igaz, a tekintetem sok mindenről árulkodhatott.
A könyvek pakolása még egész izgalmas feladat számomra, mindig fedezek fel náhány igazi csemegét, így volt ez ma is. Közben persze a háttérben...:
Anya: Úgy dobáljátok a könyveket, hogy ez az örökségetek.
Öcsém: Anna, ez az örökséged.
XD, na igen, vitathatatlan, ki szeret kettőnk közül jobban olvasni...ergo ha ezt tényleg mind én kapom, plusz az addigra saját könyvek...minimum egy könyvtárszoba kell majd jövőbeni otthonomba...nincs mese, vagy nyerek a lotton, vagy gazdag férjet találok :P.
A kipakolás után következett a bútór tologatás...élmény volt. És végül, az igazi finomság...a tapéta leszedése.
Kezdetben lelkes az ember, mert hát egy kis tapéta, ugyanmár...pikkpakk, lenn is lesz. Hát nem. Elég elkeserítő, hogy egy órás kűzdelemmel is csak egy 10 cm-es sávot tud az ember levakarni...és még mennyi van hátra. Először nyugodtan csinálod. Aztán jön a szentségelés, miközben az ember eldönti, nincs az az isten, hogy az ő lakásában tapéta legyen a falakon. A dühöngés, mikor már szinte a falat is leszeded, és végül a rezignált belenyugvás, miszerint ezt az öröklétig fogod folytatni. AZért persze halad az ember vele. De piszkosul elféradtunk, csuromvíz voltunk, megakartunk sülni, mert nincs is jobb, mint ilyen munkát cirka 40 fokban végezni. De elvégeztük! Büszke vagyok magunkra...és csak remélni merem, hogy jövőre anya már semmilyen átalakitást nem talál ki...