Csak nézlek, és félek,
Mondd, hogy meséljek,
Hogy mi zajlik bennem,
Fal mögötti rejtekemben?
Felépítettem, vastaggá tettem,
Mert az életben védenie kell engem.
S bár bontanám, már nem lehet.
Úgy sajnálom e helyzetet.
Hinni, bízni az emberekben,
Benned, magamban s az életben,
Feladat, mit teljesíteni néha nem tudok,
Tudom, hogy ezzel csak fájdalmat okozok.
Szavak, mik most is csak bennem maradnak,
Érzések, melyek ide és oda kavarognak,
Mozdulat, mely már nem megy végbe sosem
A fal mögé, mélyre-tán örökre - de elteszem.
Mondanám, de nem tudom.
Ez csak szítja haragom.
Hidd el, ilyenkor nem veled van bajom,
Csakis, kizárólag magamat okolhatom.
Adnék mindent, de hogyan?
A kérdés megfogan,
De a választ nem látom,
S odabenn sem találom.
Csendben nézlek, s sóhajtok.
Aztán ismét csak néma maradok…
"Mozdulat, mely már nem megy végbe sosem"
VálaszTörlésJaj, ez annyira ismerős. Az egyik legfájdalmasabb dolog az életemben, az a rengeteg mozdulat, tett, amihez túl gyáva voltam, és nem tettem meg őket soha. Rossz érzés, még akkor is, ha lehet, hogy ez volt a helyes döntés. Mindig úgy gondolok vissza ezekre a dolgokra, hogy mi lett volna ha. Valószínűleg egy teljesen más ember lennék.
Tényleg rossz érzés, amikor megtennél valamit, de szinte erőszakkal visszafogod magad, és nem érinted meg. Hogy jó-e, vagy rossz-e egy ilyen döntés...nem tudom. Nálam is volt olyan helyzet, ahol tudtam, hogy helyes, de ettől nem lett könnyebb, vagy jobb. És nem tudom mennyire lennék más ember, ha megtettem volna azokat az utolsó mozdulatokat...de már nem is fogom megtudni...
VálaszTörlés