Miért is kell

A lány csendben nézte a fiút. Tudta, hogy már megint túl fogja bonyolítani a dolgokat. Már jópárszor mondták neki, hogy fogja fel egyszerűbben az életet, mert így csak problémái lesznek. De az nem ő lenne. Így hát gyártja a gondokat.
Most épp azon elmélkedik, hogy annak ellenére mennyire különböző a két nem, mégis akarja a másikat.
"Hogy miért kell? Na ez a milliós kérdés. Hiszen alig van, amiről ugyanúgy gondolkodnának, vagy amire ugyanúgy reagálnának. Elég ha csak magából indul ki. Érzelem orientált, szókimondó egyéniség, mindezek mellé még folyamatos megerősítésre is szüksége van. Ergo kell az, hogy hallja szeretik. Hogy szükség van rá, pont rá. Kinek ne lenne erre szüksége? Mindenre hevesen reagálna, ha nem fogná magát vissza tudatosan...de attól még az érzelmek benne kavarognak. Néha hangyabolyt megszégyenítően zsizseg, hogy szinte pattognak körülötte az idegesség szikrái. Míg ellenben a másik...pasi az istenadta. Ebből kell kiindulni. Ők ugye a tettben hisznek, nem a kimondott szóban. Remek. Már egy ellentét. Mondjuk meglepően jól ellehet beszélgetni vele sok minderől...de azért lássuk be, egy lánnyal más. Aztán itt van az is, hogy olyan nyugodt. Majdnem mindig. Ami egyrészt higgasztóan tud hatni...máskor viszont a sikítófrász kerülgeti tőle. Ilyenkor jön az, hogy muszáj belőle valamit kiváltani. Bármit. Bárhogy. Igazából most jött csak rá, hogy azok a kis játékok, amiket a pasik annyira utálnak...azokat pont hogy ők generálják. A nők megerősítést keresnek, és mivel nem kapnak, neki állnak csiholni. Ha azzal, hogy a másikat féltékennyé, vagy épp próbára teszik, akkor azzal. És bár megfogadta, hogy ő sose...de. Szörnyű. Hogy ki tudja magából forgatni az embert a másik."  Itt tart, mikor észreveszi, hogy a srác őt nézi. Csak pár pillanatig állja a kutató pillantást, majd lesüti a szemét. Na ez a másik. Hogy sokáig nem tud egyenesen a szemébe nézni. Mintha félne attól, amit megláthatna bennük. "Maximum a hülyeséget." mosolyodik el fanyarul. Túl hosszúnak találja a csendet, agyának legeldugottabb sarkaiban keres valami témát, amit felvethetne, de megelőzik.
Az órát azért néha-néha megnézve mélyednek bele a beszélgetésbe, miközben egymáshoz közelebb mozdulnak. Már észrevétlen ez a mozdulat, ösztönös. Vállaik összeérnek, majd a lány fészkelődni kezd, hogy lehető legnagyobb felületen érintkezhessen a másikkal. Ismét csend ereszkedik rájuk. Visszatér hát az elmélkedéshez.
"Sose gondolta volna, hogy ez ennyire bonyolult lesz. A mesékben minden olyan egyszerűnek tűnt. Egymásba szerettek, legyőzték a gonoszt, aki orvul a boldogulásukat szándékozta megakadályzni és happy end. Hol van itt szó arról a töménytelen mennyiségű szorongásról, hogy elég jó-e a másiknak, tényleg szereti-e, na és persze hol vannak azok a határok, amiket nem szabad, vagy legalábbis nem érdemes átlépni. Lehet, hogy ez volt az apró betűs rész a mesében? Miért is nincs olyan mese, mely arról szól, hogy mi történt miután a nagy szerelemben összeházasodtak? Bár talán jobb is, hogy nincs. Igazán meg tudná könnyíteni az életét, ha a férifak - vagy legalábbis az, akinek lélegzetét érzi a nyakán, amit igyekszik kizárni a tudatából, de érzi, hogy bizony csúfos vesztésre áll - közölné konkrétan, hogy mit is szeretne. Nem csak hagyná, hogy sötétben tapogatózzon, és rettegjen, hogy ezt lehet-e kell-e, vagy sem. Bár..."és önkéntlenül is hangosan felnevet, ahogy néhány ilyen helyzetet elképzel. Persze ezzel rögtön felkelti a másik kiváncsiságát, de fejét rázva jelzi, ezt nem fogja elmondani. Épp elég, ha ő tudja.
A fiú ráhagyja, mint oly sok mindent. Maghoz öleli. A lány pedig gondolatban vállat von. Minden ellentét, és nehézség ellenére ezekért a pillanatokért megéri. Még akkor is, ha nem tart örökké. De mi tart addig? Felpillant az égen ragyogó csillagokra, és fohászát hozzájuk intézi. Ki tudja, meghallották-e?