Hogy mondjam el neked, milyen fontos vagy,
fájó és sürgető hiányod el sosem hagy?
Mily kínkeservvel múlnak el a percek,
melyek elvileg hozzád közelebb terelnek.
A napok és hetek, sőt, hónapok mik várnak,
nélküled sötétnek tűnnek, ijesztően sivárnak.
S félek attól is, ha vége mindennek,
ha a várakozás percei végre letelnek,
lesz-e még, mi összefog, ha nincs már a távolság,
ha elmúlik a várakozás és a hiány, mi mindig rág?
Vajh nem lesz-e túl sok, vagy tán túl kevés a mámoros pillanat,
s mind mi eddig oly fontos volt, el is illanhat?
Félek hát - nem meglepő, én mindig félek-
és mégis, tán botorul, de remélek.
Hogy a távolság. vagy épp a hiánya el nem választ,
s hogy idő után már-e félelem sem fáraszt.
Szeretnék választ, de azt hiszem nem kapok,
most épp feltétlenül bízni tanulhatok.
Pedig-e tárgyban mindig is gyenge voltam,
túl sokszor volt ok arra, hogy gyanakodjam.
Most mégis benned nyugodt szívvel, bízni tanulok,
kicsit olyan, mintha futnom kéne, pedig járni sem tudok.
Félre ne érts, nem te vagy az oka,
az önkontroll túlzott foka,
hogy az irányítást átadni oly könnyen nem tudom,
hogy a válaszokat mindenre, azonnal és leginkább hallani is akarom.
Kérlek, légy türelmes és elnéző velem,
míg a helyem melletted teljesen meglelem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése