"Mindenkinek egy élete van. A második azután kezdődik el, mikor erre rájön."
Igazán tudatosítanom kellene magamban azt, miért érdemes harcolni, és mi az, amit hagyni kell elmenni. Min szabad felhúzni magát az embernek, netalán félni (bár azt talán sosem kellene), és mire kellene csak legyinteni. Majd lesz más. Jobb. Néha úgy érzem, ezt a leckét sose fogom megtanulni, hiába próbálja az élet belém verni.
- Az emberek mind ilyen korlátoltak? - kérdezte szinte szánakozva a tenyérnyi tündér. A vele szemben álló lány hirtelen köpni-nyelni nem tudott a meglepetéstől. Sok mindenre számított első kérdésnek, de erre...nos erre nem volt felkészülve.
- Miből vontad le ezt a lesújtó következtetést? - kérdezte végül.
- Évszázadok óta figyeljük, ahogy keresitek az utat. Ahogy fejlődtök. Csak éppen a rossz irányba.
- Nem egészen mondanám ezt rossz iránynak. - kezdett volna bele a védő beszédbe, ám a tünde egy ideges szárny lebbentéssel elhallgattatta.
- Tudom, tudom. Most jönne az a rész, hogy mennyit fejlődött az orvos tudományotok, hogy a környező világ oly sok titkát megfejtettétek. Nem igaz? - nézett kérdőn a másikra.
- Hm, nos, igen, nagyjából.
- Remek. Akkor ha már ilyen hihetetlen fejlődésen mentetek keresztül a kerék feltalálása óta, hogyhogy nem lettetek sokkal boldogabbak?
- Boldogabbak? - lepődött már meg másodszorra. Nem gondolta, hogy egy mesebeli lénnyel az élet értelmét fogják boncolgatni. Súlyos problémákkal kellene orvoshoz fordulnia, és kezeltetnie magát, talán az segítene.
- Igen. Tudod, az a kellemes érzelmi állapot, amikor a világot szépnek látod és békésnek, úgy érzed minden a helyén van, főleg te. - az aprócska lény le sem tagadhatta volna a hangjából csöpögő szarkazmust, melynek élével akár gyilkolni is lehetett volna.
"Azt hiszem én sem tettem eddig hozzá sokat az értelmi képességeink jobb megítéléséhez"- gondolta a lány, miközben igyekezett elnyomni a kényszert, hogy mosolyogjon a másik izgatottságát látva.
- Azért nem mondanám, hogy mindannyian boldogtalanok lennénk. - jegyezte meg végül.
- Peersze. - húzta el a száját beszélgető társa. Szárnyai olyan sebességgel csapkodtak, hogy felkavarta maga körül a port.
"Most már eltudom képzelni, milyen lehet egy agresszív, és felizgatott lepke. Ilyen." - figyelte némi aggodalommal lény hevült állapotát.
- Oké-oké, akkor mind boldogtalanok vagyunk, csak higgadj le egy csöppet. Rendben? Nem kaptam kiképzést arra nézvést, hogyan élesszek újra egy tündért, ha az elhalálozna az izgalomtól.
- Oh, milyen humorosak vagyunk máma! - vetett rá egy gyilkos pillantást, majd egy hatalmas sóhaj után lehuppant mellé a földre. - Néztél már körbe alaposan ebben a te "tökéletes" világodban? Nem? Akkor elmesélem, én mit látok:
Embereket, akik nap mint nap rohannak, gürcölnek, hogy elérjenek egy olyan célt, vagy álmot, ami cseppet sem teszi őket boldogabbá. Vagy ha mégis, akkor idejük sincs azt kiélvezni, mert szinte rögtön másik után kezdenek el vágyódni.
Gyerekeket és fiatalokat, akik megfeszülve próbálnak megfelelni egy kialakított képnek, a tökéletes diáknak, legjobbnak lenni, mert ha nem vagy az, akkor értéktelen vagy a társadalom számára, egy szánalmas és megvetendő lény, aki semmit sem fog elérni az életben.
Időseket, akiket nem becsülnek meg, akik magányosan, félve tengetik életüket, mert másoknak nincs rájuk ideje, vagy egy jó szava hozzájuk.
Félelmet, reménytelenséget, bosszúságot, haragot, gyűlöletet és irigységet. Mindazt, amit megpróbáltok elnyomni magatokban, amely fölé álarcot húztok, mert azt hiszitek azon más nem fog átlátni.
Harmat gyenge próbálkozásokat, hogy javítsatok mások sorsán, vagy a bolygó állapotán, amiket ti tettetek tönkre.
Önzők vagytok, és gyengék. Azt sem értem, hogy voltatok eddig képesek életben maradni!
- Ezek elég súlyos megállapítások. - jegyezte meg néhány perc némaság után. - És sok benne az igazság. De úgy érzem, csak a negatívumokra figyeltél fel velünk kapcsolatban. Igaz, hogy mindez ott van bennünk, és a mindennapjainkban. De nem vagyunk teljesen veszett ügynek tekinthetőek. Ha körbenézel, akkor azt is látnod kell, ahogy a barátok meghallgatják egymást, és segítenek a másiknak. Hogy néha csak azért teszünk meg dolgokat, mert tudjuk, az a másikat mosolyra készteti.
Láthatod a párokat, akik a nehézségek ellenére sem fordulnak egymás ellen, és még mindig látják a másikban a jót, azt, akibe egykor beleszerettek.
A családokat, akik a hajtós hét után a hétvégéket együtt töltik, és ebbe belevonnak mindenkit, a kicsit, a nagyot, az időseket.
Idegen emberek fognak össze, hogy tőlük teljesen idegeneken segítsenek, életüket jobbá tegyék.
- Ezek is ott vannak bennetek. - fordult most felé egy szomorú mosollyal az arcán a tünde. - De mintha egyre inkább elfelednétek ezen oldalatokat, sőt, szinte szégyellitek, és gyengeségnek tartjátok.
Szép új világ lesz az mondhatom, amikor végleg megfeledkeztek az apró örömökről, a barátságról, és a szeretetről. Mikor majd mindezek csak szavak lesznek, jelentés nélkül. Valami, ami talán igaz sem volt. Pedig nektek, halandóknak csak egy életetek van. Nem volna jobb azt békével tölteni?
Mielőtt bármit reagálhatott volna, a tündér egyszerűen eltűnt. Ő pedig ott maradt, magányosan, a gondolataival.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése