Napsütéssel egybekötött elmélkedés

Őszintén szólva a mai napom eddig erről a mondatról szól. Komolyan. Isteni kegyelem. :D. Ma elégedett vagyok magammal, mert annak ellenére, hogy marhára nem keltem korán és délig a semmittevést műveltem igen magas fokon, most már túl vagyok egy tétel kidolgozásán, japán gyakorláson, hímzésen.

Mindehhez hozzájön az, hogy jó zenék szólnak a rádióban (ergo 3 percenként neki állok ugrálni az ágyon, még jó, hogy nem lát senki), süt a nap, nem akarok megfagyni a bekapcsolt fűtés mellett, jól vagyok lakva (és ez már a mai nap 3. étkezése), az ivás adagomat is behoztam ( a tegnapi gyászos teljesítmény után ez igencsak helyes).

Szóval minden szuper. Aztán elgondolkoztam azon, hogy most ugyan így érzem magam, de elég csak a hétre visszagondolnom, hogy lássam, van, amikor eme érzés közelében sem járok. Sőt:

Sokszor ez az érzés belekövül a csontjaimba, és nem tudok szabadulni tőle. Még akkor sem, ha az esetek töredékére igaz az, hogy tényleg nem jó, ahogy csinálom. Mégis, jóval többször érzem azt, nem vagyok elég jó, elég ügyes, elég szép, okos stb. És csak a gondot, meg a plusz munkát jelentem a másiknak. Ismerős?

Persze ideig-óráig ezt a másik kedvessége elűzi, de a gondolataid horizontján ott lapul, hogy bármikor előre törhessen. 

S ha még csak bennem lenne ez így. Akkor max felvállalom, hogy oké, elvagyok baszva, önértékelésem mínuszban, ráadásul maximalista vagyok, és ez így nem jó kombó. De körbenézek a baráti társaságomban, a tágabb ismerősi köreimben, és nem egy embert látok, aki hasonló problémákkal küzd. Hiába mondjuk neki, hogy okos, ügyes, csinos, szeretni való, hiszi is, meg nem is. Korra, nemre nézve nincs különbség, fiúk, lányok, nálam fiatalabbak, velem egyidősek, vagy éppen idősebbek ugyanúgy önértékelési problémákkal és megfelelési kényszerrel küzdenek.

Úgyhogy azon elmélkedem, mire fel vagyunk ennyire bizonytalanok a saját értékeinket nézve? Miért látjuk meg könnyebben a másban a jót, míg magunkban nem?

Az esetek többségében a családi hátteret kilőttem, mert a legtöbb esetben nem kellett gyerekkori törésekre gondolni, a szülők igyekeztek megerősíteni a gyereket az értékeiben. Persze vannak olyan emberek is, akik biztos itt sérültek, ami sajnálatos, és el nem tudom képzelni, mi visz rá egy szülőt, hogy folyamatosan elégedetlenkedjen a saját gyerekével szemben.

Azt gondolom, (és ez tényleg szubjektív vélemény) hogy a baj ott van, annyi felé akarunk megfelelni, és sokszor olyan egymásnak ellentmondó dolgoknak, aminek sosem lehet. És hiába tudjuk, hogy mindenkinek nem lehetünk elég jók, mégis megpróbáljuk. Aztán pofára esünk, nem is egyszer. És felállunk, de közben mintha mindig elveszítenénk valamit magunkból. 

Mert ez a mai társadalom azt sulykolja belénk, hogy tökéletesnek kell lenni, mind nőnek, mind férfinak, és persze a családnak is. Hogy nem vagyunk egyediként elég értékesek, mert bárki bármikor pótolható, szóval mutassunk fel valamit, amivel igazoljuk az értékünket.

 Vagy csak vegyük az emberek viselkedését. Ha valaki kilóg a megszokott keretek közül, akkor máris céltáblává válik, meg sem próbáljuk megérteni, miért más. Az elfogadásról már nem is beszélek, mert az a fasorban sincs. Hangzatos mondat, amit mindenki kitartóan lobogtat, csak éppen a gyakorlatba nem tudjuk átültetni.

Mi lenne a megoldás? Hajaj, ha én azt pontosan tudnám. Mert olyan jól hangzik, hogy csak magadnak akarj megfelelni, és mindenki mást szarj le. De egyrészt a mai világban ez így nem igazán működik, másrészt meg nem olyan egyszerű ezt összehozni. Én már próbáltam, de eddig kb. 1 hét volt a max, amíg ment, aztán újra visszaestem abba, hogy másik visszajelzésére figyeltem igazán, és olyanokhoz viszonyítottam, akikhez nem kellene.

De az jó kiindulási pont lehet, ha elgondolkozunk, mit akarunk magunktól, és egy reális viszonyítási pontot keresünk. Mert úgysem fogjuk nélküle élni az életünket. De nem mindegy, hogy egy elérhetetlen dolgot pécézünk ki magunknak, ami mindig képünkbe fog röhögni, ezáltal a maradék önbizalmunkat is elveszi.

Szóval, ha meg van a reális pont, akkor ellehet kezdeni megtervezni, miben is akarunk változni. És azért tenni is. Szívem szerint azt mondanám, hogy egy szempillantás alatt mindenki rendbe fogja magát szedni, és a világ tele lesz önbizalomtól dagadó emberekkel. De ez nem igaz. Ha csak magamból indulok ki, akkor azt kell mondanom, hogy rohadt nehéz, és legfőképp lassú lesz a változás. Tele lesz visszaesésekkel. Amikor mindenki jobb lesz, mint én, és a depresszióval házasságot kötött önsajnálat mocsarában fogunk dagonyázni. Mégis, szerintem megéri. Apró lépésekben haladni, és utána elégedetten a tükörbe nézni.
Ha már nem kell 10 percig azon gondolkodni, hogy összeszedj magadról 3-4 jó tulajdonságot, ha már nem azt fogod nézni, hogy az y. személy mit mond a megjelenésedre, akkor már nyertél valamit.

 Mert tényleg jó érzés az, ha önmagaddal ki vagy békülve, és úgy érzed, minden a helyén van.