Düh, harag, elkeseredés. Remény, majd csalódás. Hitetlenkedés, kapkodod a fejed, újra ránézel az eredményre ami nem változik. Legszívesebben felsikoltanál, de visszafojtod, elnyomod, bezárod. Kicsorduló könycseppek, dühödten törlöd őket, és belátod, hogy gyenge vagy. Már megint. Nem vagy elég jó semmire, nem tudod elérni amit akarsz. Elkeseredettség hullámzik, a keserűség íze a szádban megfertőz mindent. Mit kellene tenni? Mi az amit még nem tettem meg? Miért vagyok is ehhez is kevés? Higgadsz, szedegeted az apró darabokat, keresed az utat, csalogatod a reményt. Felcsillan a szemed, mikor látod, hogy ír, aztán a következő kattintás után szinte örülten felnevetsz. Hát persze. Miért ne? Már úgysem számít, meg sem lepődsz, de mégis fáj. Éget. Hatszor törlöd a megkezdett levelet, míg végül egy teljesen más hangvéteűlt írsz, mint amit gondolsz. Minek? Pedig reszketsz azért, hogy érezd, hogy neki is fáj, mert neked fáj, már megint, pedig igazán próbálsz rá felkészülni. Ismét a könnyek, sírsz, majd nevetsz, aztán ismét sírsz, dühös leszel. Az érzelmek átvágtatnak rajtad, ide-oda csapódsz rajtuk. Jöjjön, ne jöjjön, higyj, ne higyj, erős legyél, vagy összeomolj. Gyűlölsz, bár nem is tudod kit, őt, a többieket, akik megcsinálják, pedig nem is ezt akarják, csak végig viszik, mert elkezdték, magadat, mert gyűlölöd őket, mert nem vagy elég jó, és erre már annyiszor rájöttél, még sem tudsz változtatni, azt hogy nem tudsz harcolni mikor kéne, sem a célért, sem a barátságért, mert feladod. Fáradtan ülsz, nézel magad elé. Könyvet keresel elő, ami vígasztal, ám két oldalanként elhomályosul a látásod, ha szánalmasság 10-es skáláját nézem, azt hiszem egy 20-ast nyugodtan adhatok magamnak, egy ilyen történeten ennyit sirni. Selejt vagy, hullámzik a fejedben, nincs akinek elmondd, örlöd magad, vergődsz, saját magad gúzsba kötöd.
Este van, még mindig olvasol, kopognak. Harag lobban, mit képzel magáról, nem akarom, hagyjanak békén. Nyitod az ajtót, fegyelmezed magad, nem sikoltasz, nem üvöltesz, nem reszketsz. Várod, hogy mondjon valamit, bármit. Nézel rá, kényszeresen pattogtatod a labdát, felmerül a gondolat, hogy hozzá vágd, de minek? Nem változna semmi, nem is érdemelné meg, ki vagy te, hogy ítélkezz felette, ha nem vagy elég jó, hogy fontos legyél neki, akkor mégis mit akarsz? Gyenge vagy, selejt vagy, ha sirní mersz! Csönd. Zakatolnak a gondolataid, ezerszer nekikezdesz, hogy elmondd, fáj, hogy bánt, hogy lehet benned van a hiba, de nem tudsz változtatni, és sajnálod,sajnálsz mindent, Hasadt tudat, önmagad osztod fejben, a düh és elkeseredettség egymással üvöltözik, miközben te gyermekként kuporogsz a sötét sarokban. Valaki, bárki. Nézed, ahogy telnek a percek, halad a mutató. Lemész, mert ígérted, hogy átveszed a csomagot. Eső utáni illat, lassuló szívdobogás, csend. Visszamész, leveted a cipőt, nézed az ajtót, keresed magadban a megbcosátást, vagy a haragot, bármit, ami segít dönteni. Mégiscsak megszólalsz, elmondod röviden mi a baj, bár hol van ez ahhoz képest, amit fejben ezerszer elgondoltál? Hogy fáradsz reménykedni, hogy fáj az, amikor nem tudod mire számíts, hogy...csendben hallgat, néz rád. Fáradt vagy, elkeseredett, nincs erőd már kedvesnek lenni, nézed a tv-ben pörgő klippet, hallod a zenét, bár a képet már nem látod, hullanak a könnyek, ahhoz sincs energiád hogy elrejtsd őket. Minek?
Sajnálja. Jó, te is sajnálod, mindenki sajnál mindent. Hallgatás, már nincs benned harag, kifujt. Megbocsátasz, mert senki sem tökéletes, ezt te tudod a legjobban. Elmegy. Csönd van. Elfáradtál, de kattog az agyad. Keresel magadban bármit, ami segít, de csak apró darabokat találsz a földön. Leülsz, és szedegeted. Csak a csend. Óv és véd. Nincs harag, most épp nincs fájdalom, és félelem. Nincsen semmi.
Fekszel az ágyban, és megigéred magadnak, hogy majd holnap. Holnaptól jobb lesz. Holnapra összeszeded magad, ismét összeragasztod a darabokat, felkanalazod magad a földről. Holnaptól mindenkire odafigyelsz, jobb leszel. Felkuncogsz. Álmodik a selejt...
