Elmélkedés

Mindenkinek vannak álmai. Vágyai. Jók, vagy rosszak, a világ megsegítésére vonatkozóak, vagy csak önmagára, szinte lényegtelen. Éjszaka csendes léptekkel az álmainkba suhannak, vagy nappal érkeznek puha léptekkel az elménkbe, ahol elfészkelik magukat.
Az utóbbi pár napban gondolkoztam azon, jó-e hogy vannak, vagy sem. Megfejthetetlen. Jók, mert ha nincsenek álmok, amiket szeretnél elérni, ami miatt igyekszell jobb, és több lenni, mint ami vagy, akkor miért élsz? Csak úgy tengsz-lengsz a nagy világban, hagyod hogy sodorjon az ár. De ha csak olyan álmaid vannak, amiket nem tudsz elérni, akkor folyamatos csalódás lesz az életed, megkeseredsz, és az összetört darabok halmain ülve mély, feneketlen sötétségbe bámulsz, s van, hogy a sötétség vissza néz rád.
Próbáltál már meg reménykedés, álmodozás nélkül élni? Én igen, és nem sikerült. A legkisebb dolgokat is képes az ember előre elképzelni, kiszinezni. Vagy legalábbis én biztosan. El nem mondott beszélgetések pörögnek elmédben, meg nem történt találkozások. Lehetőségek végtelen sora, amit így, vagy úgy, de elképzelsz. Persze általában úgy, hogy jó vége legyen. Már ez is álmodozás, s ez sem feltétlenül ártalmatlan. Mert mi van akkor, ha az a találkozó nem úgy sül el, ahogy elképzelted? Nem azt mondja, nem azt teszi, amit te kigondoltál. S valljuk be őszintén, ilyenkor az ember kicsit becsapottnak érzi magát, pedig mit tehet arról a másik, hogy nem felelt meg egy általad kreált álomképnek? Vagy hogy az élet nem feltétlenül azokat a lapokat osztotta, amiket te szerettél volna kapni.
A legnehezebb dolog az, hogy ezekután is tudj hinni abban, hogy eléred az álmaidat. Felálni, leporolni magad, és ha nem is felhőtlenül vidáman, de nem megtörtve folytatni az életet. Mondhatnám, hogy harcolni az álmokért, de ez olyan fellengzősen hangzik. Meg giccsesen. Inkább csak tovább menni azon az ösvényen, amin elindultál, legyen bármilyen lasssú is a haladás rajta. Meglátni útközben a szépet és jót, mert ez az utazás ki tudja milyen hosszú lesz, és túl sivár lenne, ha nem vennénk észre az apró dolgokat.
Élni tudni kell. Nem tudom, én tudok-e. Vagy egyáltalán mit jelent az, hogy élni? Állandóan szórakozni járni, pörögni ezerrel, mint egy soha le nem merülő duracell nyuszi? Vagy csak örülni a barátoknak, a napsütésnek, annak hogy vagy, létezel?
Rengeteg álmom van. Kicsik, nagyok. A teljes világmegváltástól kezdve az egészen aprókig, mint hogy írok valakinek egy levelet, mert rég beszéltem vele. Mások számára talán gyerekesek, vagy érdektelenek. De akkor is, az enyémek. Hogy teljesülnek-e valaha? Nem tudom. Biztos lesz, ami igen. Valószínűleg olyan is, ami nem.
De általuk vagyok teljesebb, emberibb. Talán gyengébb is, nem tudom. Nektek vannak álmaitok? Merrtek még álmodozni, vágyakozni?

Spring, where are you?

Kedves tavasz, mond merre jársz?

Jó volna tudni, hogy mire vársz.

Volt itt már hó, jég és eső,

tán téltábornok ereje nő?

Jött a nyúl is, majdnem szánon,

s én áprilisban még mindig a jó időt várom.

Nem kell sok, napsütés és színek,

na meg plusz fokok, én csak ennyit remélek.

Mondd hát, miért váratsz minket?

Látom, ahogy az emberekre nézek,

hogy mind fásult, fáradt és fakó,

mert a hideg ls szürkeség ereje még maró.

Várunk már! Sóhajtom halkan,

kérlelően, egymagamban.

Follow your dreams

Nem tudom, ti hogy vagytok vele, de én mostanában újra és újra beleütközök egy paradoxonba. Nevezetesen az álmaid vs munka című problémába.

Amikor még kicsi vagy, mindenki roppant lelkesen kérdezgeti tőled, mi is akarsz lenni. Ez igen széles skálán mozog még 3-7 éves kor között, a lányok a hercegnőtől kezdve a doktor néniig, míg a fiúk a mozdonyvezetőtől az asztronautáig mindent felsorolnak, és hisznek is abban, hogy megvalósítják ezeket. A felnőttek pedig csak mosolyogva hallgatják a válaszokat.
Aztán lassan elkezd szűkölni a dolog, ahogy egyre idősebbek leszünk úgy próbálunk meg egyre inkább a realitás talaján maradni. Ezaz az időszak, amikor talajt is veszíthetünk, mert hirtelen nem is vagyunk benne biztosak, mit is akarunk csinálni.
Iskolák sora vonul el a szemeink előtt, mi pedig megpróbáljuk magunkat mindenféle sablonokba beerőltetni, megfelelni másoknak, magunknak. Én ebben a korban hallottam azt először, hogy kövessem az álmaimat, és csináljam azt, amit szeretnék. Oké, nincs is ennél egyszerűbb nem igaz? Hát...nem. Az ember minden, mert minden lehet. Ha szerencséd van, akkor a szülők nem akarják rád erőltetni, mit is válasz, hagyják, hogy saját utadon a saját erődből menj, bukj el. Ha nem vagy ilyen szerencsés...akkor csak reménykedhetsz, hogy tényleg szerencséd lesz és szeretni fogod, amit ők elképzeltek neked. Vagy legalábbis kevéssé fogod utálni.

Ha sikerült nagyjából belőnöd azt, mit is szeretnél, kiválasztottátok hozzá a megfelelő középiskolát (bár én még ekkor is változtattam azon, mi is leszek, ha nagy leszek), akkor a következő nagy, és tényleg komoly lépés, az egyetem, főiskola, netalántán szakképzés. Elvileg ez tényleg a te időd, azt kezded el tanulni, amit szeretsz, akarsz. Aham. Hát, kiscsibéim, a dolog azért nem ennyire szép és egyszerű, mert sokszor bizony az, amit elképzeltünk, és az, amit kapunk köszönőviszonyban sincs egymással. De ezzel is meglehet küzdeni, ha hiszed, a végén tényleg azt fogod kapni, amit szeretnél, mert hát mégiscsak jobb olyanért szenvedni, amit akarsz, mint olyanért, amit csak muszáj. És itt jön a bibi. Tanulsz x éve, csinálod, küzdesz. És egyszercsak azt veszed észre, ismét mindenki azt kérdezgeti tőled: Mi leszel, ha nagy leszel? És ami még fontosabb: Hol fogsz ezzel elhelyezkedni?

Ha jobb pillanatokban találnak meg ezzel, akkor ráfogom, értem aggódnak. Rosszabb pillanataimban csak behisztizek tőle. Egészen eddig mindenki azt mondta, csináljam/tanuljam azt, amit szeretnék. Azt teszem, és rég tudtam, hogy evvel minden leszek, csak gazdag nem. De könyörgöm, ne most, ennyi idősen kezdjenek el engem meggyőzni, hogy márpedig azonnal váltsak, és csináljak valamit, ami ugyan marhára nem érdekel, ellenben hű de nagyon jövedelmező. Remek. Kifejezetten szeretnék 30-40-50 évig egy olyan munkát végezni, reggeltől estig, amit utálok, ellenben a kacsalábon forgó palotát is finanszírozni tudom belőle. Mellesleg szerintem ilyen állás nincs, de ha mégis, egye-fene a kedvéért esetleg elgondolkozom a profil váltáson.
Addig meg, megkérek mindenkit: Hagyják, hagy csináljam azt, amit elkezdtem. Ezt szeretném, összességében nem is vagyok benne rossz. Milliomos nem leszek, de szerintem már késő lenne kapkodni, és valami mást keresni.
Láttam olyan embereket, akik azt választották, amit az eszük javasolt, meg a gazdaság. És azt is láttam, hogy nem szerették, és majdnem rámentek. Akkor én inkább leszek kissé szegényebb, de boldog, aki követte az álmait. Még ha azok másoknak furcsának, bolondosnak tűnhetnek is. Lehet, hogy azok. De az enyémek.
És te vajon az álmaidat követed?

Neked

Az élet néha kegyetlen, s sötétséget hoz ma,

mely tartós, átfordulhat napba, hónapokba.

S ezalatt a felhő alatt minden reménytelennek látszik,

s az ember óriás hullámokban - mik elborítják - fázik.

Ilyenkor nem lát semmi szépet, s magányát éli,

a rejtélyes jövőt is már csak féli.

Nem könnyű a kiút, ezt elismerem.

Mert ezen utat túl jól ismerem.

De pont ezért hidd el, semmi sem örök,

s elmúlnak az önmagukba fúló, felesleges körök.

Csodát persze ne várj, mert ez a valós élet,

se ama periódushoz képest, hidd el, ez is szép lesz.

S bár távolság van köztünk, azért megígérem,

hogy valaki mindig lesz, ki fényt gyújt a sötétben.

Mert érezheted úgy, hogy a világ van ellenes,

s megakarja törni eddigi jellemed,

De nem vagy egyedül. Bár csodát tenni én sem tudok,

s béha a hallgatáson kívül csak szép szavakat adhatok,

ám minden gondolkodás nélkül nyújtom át mindet neked,

s sétálok át a sötétben, kézen fogva veled.

 

Kételyek

Hogy mondjam el neked, milyen fontos vagy,

fájó és sürgető hiányod el sosem hagy?

Mily kínkeservvel múlnak el a percek,

melyek elvileg hozzád közelebb terelnek.

A napok és hetek, sőt, hónapok mik várnak,

nélküled sötétnek tűnnek, ijesztően sivárnak.

S félek attól is, ha vége mindennek,

ha a várakozás percei végre letelnek,

lesz-e még, mi összefog, ha nincs már a távolság,

ha elmúlik a várakozás és a hiány, mi mindig rág?

Vajh nem lesz-e túl sok, vagy tán túl kevés a mámoros pillanat,

s mind mi eddig oly fontos volt, el is illanhat?

Félek hát - nem meglepő, én mindig félek-

és mégis, tán botorul, de remélek.

Hogy a távolság. vagy épp a hiánya el nem választ,

s hogy idő után már-e félelem sem fáraszt.

Szeretnék választ, de azt hiszem nem kapok,

most épp feltétlenül bízni tanulhatok.

Pedig-e tárgyban mindig is gyenge voltam,

túl sokszor volt ok arra, hogy gyanakodjam.

Most mégis benned nyugodt szívvel, bízni tanulok,

kicsit olyan, mintha futnom kéne, pedig járni sem tudok.

Félre ne érts, nem te vagy az oka,

az önkontroll túlzott foka,

hogy az irányítást átadni oly könnyen nem tudom,

hogy a válaszokat mindenre, azonnal és leginkább hallani is akarom.

Kérlek, légy türelmes és elnéző velem,

míg a helyem melletted teljesen meglelem.

Örülni tudni kell

Akármilyen hülyén hangzik is a fenti cím, igaz. Legalábbis az én esetemben biztos, de sokszor tapasztalom ezt a környezetemben is. Lassan elfelejtünk örülni. Emlékszel még arra, hogy gyermekként a legapróbb dolog is micsoda boldogságot váltott ki, és hogy még sokszor napokkal később is ugrándozva mesélted el a rokonságnak, vagy az oviban. Ha kaptál egy szelet csokit, helyre állt az univerzum rendje.
Ellenben most...jó nyilván az ember változik, ahogy idősebb lesz, de ennek feltétlenül azt kell jelentenie, hogy elfelejt örülni?
Mert ebben a mai felgyorsult világban, az állandó mókuskerékben lassan ez történik. Elfásulunk, elszürkülünk.

Én alapvetően egy realista, sőt, igen gyakran pesszimista vagyok, így tudom, hogy nem egyszerű folyamatosan boldognak, és bizakodónak lenni. Hogy az ember nem láthat mindig mindent rózsaszín (esetenként hello kitty alakú) felhőket, max ha valami igen jó anyagot tol. Mennyivel egyszerűbb lenne, ha csak leugornánk a boltba, és az esti vacsorához szükséges hozzávalók mellett  vehetnénk mondjuk 2 kg 20 dkg boldogságot/reményt/bizakodást. Vagy egyszerűen csak reggel leakasztanánk a vállfáról az optimista énünket. De ez nem így megy, és a legtöbb esetben teljesen új személyiséget sem tudunk növeszteni.
Ezért van az, hogy a sikernek, a megoldott problémáknak ideig-óráig tudunk örülni, majd figyelmünk a következő probléma felé fordul, és mi ismét aggódva, stresszelve járunk-kelünk. És hiába tudom, hogy ez nem feltétlenül jó, hogy igenis ki kellene élveznem a dolgot, nem tudom. Nem azért, mert nem becsülöm meg. Csak egyszerűen nincs időm rá. Ezért elhatároztam szilveszterkor, hogy ezen megpróbálok változtatni.
Jó, nem lettem hirtelen mindig boldog, csak optimistán létező személyiség, és csalhatatlan technikát sem találtam arra nézvést, hogy megleljem az örök boldogság forrását. Ám a magam módján igyekszem emlékeztetni magam, hogy az élet szép.
Egyszerű módon. Mindennap egy kis cetlire leírom, mi volt abban a napban a jó. Ilyen teljesen semmiségeknek tűnő dolgok kapnak rajta helyet, mint például: süt a nap, valakit megnevetettem, megdicsértek a munkahelyen, fűtött busszal utaztam reggel (nem röhög, tudjátok milyen jó érzés a kora reggeli minuszfokban álldogálás után egy fűtött buszra felszállni?). És eddig minden nap találtam valamit, amit leírhattam, és talán ha csak 2x volt ismétlés közte.
Vagy amikor igazán jó dolog történik velem, akkor utána minden nap kicsit elgondolkozok rajta, hogy igen, megcsináltam, sikerült stb.

Világot váltok vele? Nem, nem hiszem. De talán lassan megtanulok újra hosszabb ideig örülni, nem csak az élet gondjait látni. És ezzel magamnak és a környezetemnek is jót teszek. :)
Úgyhogy hajrá, tanuljunk meg újra boldognak lenni, élvezni azt, amikor valami jót dob nekünk a gép. Mert igen, lesznek rossz pillanataink. És igen, lesz amikor szarul fogjuk érezni magunkat, vagy marha sokat kell küzdenünk. De addig...miért ne lehetne látni és értékelni a jót és a szépet?
Én ezen leszek.

 

Elmaradás pótlása :D

Valentin-nap

Rózsaszín szívek és csokoládé hegyek,

s reklámok remélik hogy én is lépre megyek.

Szeresd a társad! Ezzel nincs is bajom,

mert szeretni és ezt, tényleg szép alkalom.

De könyörögve kérlek, miért csak egy napon?

A maradék 364-en éljek talán vakon?

Akkor ne figyeljek rá, és ne is legyek vele,

hiszen lesz majd úgyis újabb február 14-e.

Gyűlölni sem kell azért eme napot,

miért kell ilyenkor is táplálni a haragot?

Tartsunk mértéket, örüljünk egymásnak,

de nem kell tudnia erről az egész világnak

Mert nem attól szép-e nap, mert csokit, vagy virágot kapok,

hanem mert megint, ha csak kis időre is, de vele vagyok.