Nevetés, öröm, felszabadultság. Nincsenek meg a megszokott határok, a játék eltörölt mindent, nagyjából egyenlő felek állnak szemben egymással, függetlenül kortól, személyiségtől. Nincs felnőtt vagy gyerek, csak emberek, akik élvezik a mozgást, azt hogy együtt vannak. Én pedig azt élvezem, hogy ezt láthatom, érezhetem a nevetést a levegőben. Lehetnek apró sérülések, véletlen balesetek, de senki nem akad fenn ezen, hozzá tartozik ez is a dologhoz. Most mindenki gyerek, nem az számít, hogy nyersz vagy vesztesz. Aztán szikra lobban, s valaki észhez tér ebből az édes állapotból. Már nem játszani akar, hanem nyerni. Minden megváltozik, a levegő feszültséggel lesz terhes, és elvárásoktól. Hibázni már nem lehet, s mindent elönt a görcsös igyekvés, majd az elkeseredettség, amikor érzik, nem nyerhetnek. Egyre jobban hajtják magukat, mozdulataikat már nem az élvezet vezeti, hanem a düh, harag. Én pedig csendben figyelem őket, és nem értem. Ez hát az én nemzedékem? Akik nem tudnak elszakadni attól, hogy mindenféleképpen nyerni kell, mert csak akkor leszel valaki. Már nem a részvételt, a mozgást értékelik, hanem az eredményt. A hangulat is elvész, de talán csak számomra...ki tudja. Nem kérdeztem még sosem, hogy ők érzik-e a pilanatot közben, amikor a határt valaki átlépi és rántja magával a csapatát, mert persze ekkor már tűrhetetlen, ha elvét valamit. És innentől kezdve mindenki teljesíteni akar. De kinek? Egy lemondó sóhajjal fordulok el. Ezért nem játszok már rég. Mert sose azért mentem hogy nyerjek. És amikor ezt szememre vetették, döntöttem. Vicces, hogy mint külső "megfigyelő", bíró jobban élvezem a jászmákat, mint maguk akik játszák.
Vajon megéri? Hajtani valamiért, ami itt nem is igazán tét? Miért jó mindenkinek, hogy az összes örömöt, élvezetet versenybe fojtja? Már másutt is tapasztaltam, és továbbra se értem. Az egész élet már egy harc, hogy én legyek a jobb, az első. És lassan már nem lesz semmi, amiben ezt kitudnánk pihenni.
Leülnek a végén, és megint a nyugalom szakad ránk, már eldőlt ki nyert, ki vesztett. Ismét csak azért vannak, itt hogy "élvezzék" a mozgást, a társaságot. De én még érzem a feszültség utolsó foszlányait. Ha, ha majd megint arról fog szólni minden, hogy csak játszunk, akkor beállok újra. Addig csak várok.
Hiszen ez csak játék, nem? Egyszer csak rájönn erre mindenki.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése