Várakozás

Az első, amit belépve megérzek, az a csend. Itt még hallható a madárdal, a szél susogása, a természet lélegzete. A második az a furcsa megiletődöttség, amit az a tudat kelt bennem, hogy ez egy temető. Az "ősök" nyughelye. Kicsiként nem foglalkoztam a halál gondolatával, a temető egyet jelentett a hallottak napi édességgel és ennyi. Ma már tudom, nem csak ennyiből áll. Ez a hely egyszerre nyugtat meg néma csendjével, békéjével, és kelt bennem feszültséget.
Ahogy a sirköveket nézem, a nevek legtöbbje már nem mond semmit. Sok ember, még születésem előtt meghalt, másokról nyomokban maradtak emlékek, ám ezek oly áttetszőek, hogy nem lehetek biztos tényleg emlékek, nem csak álmok. És persze vannak azok, akikre emlékszem, akik életem szerves részei voltak. Már másképp azok. Nézem a neveket, és próbálom kitalálni, milyen ember rejtőzhetett mögötte, szeretet nevetni vagy épp komoly volt? Miben reménykedett, mik voltak az álmai? Sosem fogom megtudni. És a szomorú az, hogy nem egy olyan sírt gondozunk, ahol az igazán közeli rokonság a vagyon szétosztása után nem is nézett. Már csak mi emlékezünk rájuk.
Ez elég lehangoló. Hiszen ha azt vesszük, az ember élete nem áll másból mint várakozásból. A szebbre, jobbra. Az óvodára, iskolákra, arra hogy végre "felnőtt" legyen. Az igaz szerelemre, barátságra, élményekre. A veszély nem abban áll, hogy várunk. Hiszen ez életünk része. Hanem hogy várakozás közben észre vesszük-e azt, hogy amire vártunk az orrunk előtt áll. Hogy nem felejtünk el élni, miközben várunk és várunk. A csodára, vagy egy álomra...ki tudja. Nincs olyan ember, aki ez alól ki tudná magát húzni. Kérdés az, hogy mikor eljön az ideje és visszanézünk, a várakozás mellett találunk-e mást is. És akkor éltünk jól, ha igen. Lehetnek egész apró dolgok is ezek, egy kellemes nyaralás barátokkal, egy emlékezetes este a barátoddal, egy játék a háziállatoddal...szereteted a családod iránt. És akkor talán, talán lesz olyan, aki a majdani sírfeliratodat olvasva nem csak egy nevet lát ott, hanem az embert, aki mögötte volt. És emlékeznek majd rád, arra hogy nevettél és sírtál. Szerettél, reméltél. Szeretném hinni, hogy ha majd az én nevemet olvassák, eszükbe jutok...ha csak egy mosoly képében is. És akkor, véget ér a várakozás.
Addig pedig? Várunk. Te, ő, én. Mind.