Koncert

Na jó, a mai nap csúcspontja vitathatatlanul a Szabó Balázs Band koncert volt!! Anyával mentünk be rá, megérte, még úgyis, hogy közben azon járt a fejem, hogy tanulni kellene. Hát istenem. Tanulás helyett végigültem egy eszméletlenül jó koncertet, csak kár hogy rövid volt. Sok ilyen nyári, ingyenes mini koncerten voltam már a családdal, vagy barátokkal, de ez vitte a pálmát. Jó volt a hangulat, a zene, Balázs dumája. Élveztem minden percét. Lettek fényképek, sőt a végén előszülinapi ajándékként megkaptam a két cd-jüket, amit Balázs dedikált is. Kissé fáradtan, de elégedetten értünk haza. Anya azért, mert jó áron vett nekem ajándékot, aminek tuti örülök. Én azért mert jól zárult a napom. És most még egy másfél óra tanulás...jajjj :D.

Sírjak vagy nevessek?

Na, ma sikerült hihetetlenül érdekesen kezdeni a napot. Elméletben ma 9kor kellett volna az első adag meghatározandó lepkét elhozni. Elméletben már várnia kellett volna egy őrnek, aki elvisz a nyamvadt dögökhöz. Jah...elméletben. Gyakorlatban 15 perc várakozás után úgy gondoltam, a kapott telefonszámon megcsörgetem a fickót, merre jár. Hát, nem értem el. Másodszorra, harmadszorra sem. No para, gondoltam, felhívom a vezető csajt, és kérek egy másik számot, vagy h próbálja már meg ő elérni. Ki volt kapcsolva az ő telefonszáma. Na itt már kezdtem agybajt kapni. Kb 2x körbementem az Arborétumban, de bárkit kérdeztem, senki nem látta az őrt. Újabb sikertelen hívások után volt tanárnőmhöz fordultam segítségért, kaptam tőle egy harmadik telefonszámot. Annak meg csak a postafiókja jelentkezett be. Na ekkor már eldurrant az agyam. Fél 11kor anyámat is megcsörgettem, h van-e vmi tippje amit még kipróbálhatnék...de neki sem volt. Így aztán hazajöttem. Kurva dühösen, az idegességtől és éhségtől fájó hassal, düh könnyeivel küszködve. Írtam egy full kultúrált levelet, hogy kellene egy újabb időpont, amikor nekfutok a dolognak. Közben már azon gondolkodtam röhögjek-e, meg hogy ilyen is csak velem fordulhat elő. Hülye szakdolgozat, már most utálom, pedig még el se kezdtem...és elkellene kezdeni tanulni is, mert hétfőn utolsó vizsga, és érzésem szerint nem tudok semmit csak kb a tételek címeit.
Pedig szívemszerint most néznék egy mesét, vagy zenét hallgatnék, és imádkoznék, hogy legyen már 3 óra, amikor bevehetném a következő fájdalomcsillapítómat, mert bár a reggelinek a hatása elmúlt, 3ig nem vehetem be a következőt, ergo fájok, mint az állat. Gyűlölöm az ilyen napokat...:D Lehet h inkább elkellene mennem vmi szakmát tanulni, esetleg utcaseprőnek. Fele ennyit szopatnának, és kb ugyanannyi esélyem lenne a munka találásra...

Apja lánya?

Nincs olyan gyerek, aki ne ragaszkodna valamelyik szülőjéhez egy kicsit jobban, mint a másikhoz. Nem azért mert fájdalmat akar okozni a másiknak, egyszerűen csak így hozza az élet. A lányok általában inkább apásak, mint anyásak. "Apu kicsilánya".
Én kifejezetten apás gyerek voltam. Máig emlékszem milyen élmény volt, ha a nyakába vett, és én a magasból tekinthettem le a szegény szerencsétlenekre, akik a saját lábukon kénytelenek menni. Bezzeg én...

Vajon hova tűnik az a ragaszkodás? És nem arra gondolok, hogy mindenki leválik a szüleiről egy idő után. Sajnálatosnak tartom azt, ahova nálunk eljutottak a dolgok. Hogy nem zavar az, hogy apám többet látja rokonságot, mint engem...pontosítok, az zavar, hogy nem zavar. A régi ragaszkodásból mára már nem maradt semmi. Hogy miért, az nagyon összetett, és biztos nem csak rajta múlt...de ezt kell szeretni, elfogadni. A rövid beszélgetéseket telefonon, vagy a ritka találkozásokat. No és a tényt, hogy ez nem rázza meg túlságosan személyemet...

Álmok vagy valóság?

Mikor még gyerek voltam, (na nem mintha most a nagy komoly felnőtt tőkéletes példánya lennék) gyakran kaptam meg, hogy ne csak olvassak, hanem éljek is. Mert észre sem veszem, és elszalad mellettem az élet. Nem zavart különösképpen a gondolat, hiszen azért olvastam, hogy pontosan az élettől meneküljek el, egy olyan világba, ahol a jó végül mindig győz, és a rossz elnyeri méltó büntetését. Nem zavart, hogy bezárkózok, és minden tudásomat, kifejezőképességemet, érzelmeimet és gondolataimat csak kényszer hatására fejtem ki (órán, vagy egy fogalmazásban). És ezzel így el is telt jó néhány év.
Azóta sok minden változott, sokak segítettek benne, és rengeteg mindent megtanultam magamról, az emberekről. De egy valami nem változott. Az olvasás iránti szeretetem. S a vicces, hogy talán ezért is "élek". Mert egy olyan közösség tagja lettem, ahol mindenki olyan könyvbolond (vagy inkább könyvhedonista :D), mint én. És nem csak a neten szereztem új barátokat így, hanem sokukkal a valóságban is megismerkedtem. Képesek vagyunk egy másik városba elmenni, csakhogy lássuk végre a másikat, egy jót beszélgessünk. Erre példa az én szombati kiruccanásom a debreceni könyvhétre. Most belemehetnék abba, hogy azokat az éveket kompenzálom ezzel a rengeteg új barátsággal, amiket kihagytam. És lehet. De nem zavar, és igazából nem is érdekel. Szeretek szeretni, és szükségem is van arra hogy szerethessek. És hogy valamilyen szintig engem is szeressenek. És mindezt megfűszerezhetjük egy kiadós mit olvastál, és mit kell feltétlenül még olvasnod beszélgetéssel. Annyi különböző ember, mégis van valami közös bennünk. Amit meg is tudunk osztani a másikkal. Örülök ezeknek a dolgoknak, és örülök az újabb olvasmányoknak. Hogy kölcsönadok, és kapok. Nem csak könyvet, hanem annál sokkal többet is. Azt az érzést, hogy valahova tartozom. Egy közösséghez. Emberekhez.
És ez a részem éppúgy hozzám tartozik, mint az, aki imád a biológiával foglalkozni, aki szeret az egyetemistákhoz tartozni, és az ottani barátait éppúgy szereti. Annyiféleképpen tartozunk valahova. És mégis...néha mások oly nehezen fogják azt fel, hogy ez is mi vagyunk, ezt is szeretjük. Ma is néha megkapom, minek olvasni, ahelyett hogy inkább buliba járnék. És a furcsa pillantások, amiket egy-egy könyvről szóló lelkesbeszámolásomkor érzek magamon (nem a barátaimtól, ők tudják milyen vagyok :D) sem szűntek meg. Csak már nem zavarnak. Inkább elszomorítanak. Az olvasás nem csak menekülés, bár tény, hogy jóval egészségesebb, mintha más eszközöhöz fordulnék. És nem álomvilágban élek (bár néha nem volna rossz). Én ezáltal nem kevesebb leszek, hanem több. Na meg más. De ez nem kellene hogy baj legyen...

Szívkörök

Akárcsak a víztükör, olyan az emberi szív is. Ha valami megérinti a felszínét, akkor lassan fodrozódás kél, és az aprócska hullámok egyre nagyobb körben tágulva futnak a távolba. Mindenki úgy kezdi, hogy csupáncsak egy aprócska kör. Aztán ahogy telik az élet, és az idő úgy lesznek egyre nagyobbak ezek a hullámok, melyeket a szívben verünk. És néha végleg elülnek ezek a fodrok, mi pedig távozunk a másik életéből.
Nézem a saját szívem köreit. És azokat az embereket, akik ezeket keltik. Vannak régi ismerősök, akik lassan jobban ismernek, mint én saját magamat. Vannak egészen újak, akik még csak most alakulnak ki. És vannak, amelyek távozóban vannak. Nézem őket, és egyben nézem magamat is, hiszen a barátok azok, akik egyben megmutatják azt, aki vagyok. Tükrök ők, melyet magunknak tartunk, ahogyan tükrök vagyunk mi is nekik. És talán ennél is jóval több. Rengeteg mindent köszönhetek nekik. Mindnek. Tőlük tanultam meg nevetni szívből, nagyon hosszú idő után. Bennük tanultam meg bízni, bár tudom, hogy vannak határok, amit nem mindenkinél érdemes átlépni. Ők azok, aki gazdagabbá teszik a napomat. Nagyon sok mindenre vezettek rá, még akkor is, ha ezt ők talán nem is tudják. Féltem régen ezektől a hullámoktól, melyek a nagynehezen elért békét felboríthatják. Hogyha meglátják milyen vagyok, már nem fognak szeretni, és szép lassan elhall a hangjuk. Én pedig ott maradok majd magányosan, kifosztottan. Most sem vagyok abban biztosabb, hogy ezeket az embereket megérdemlem. És azt is tudom, hogy az élet hozhatja úgy, hogy eltűnjenek végleg az életemből. De addig...addig óvni és vigyázni fogom ezeket a köröket, örömmel nézve a régieket, és kíváncsian várni az újakat. Mert velük, általuk leszek több, emberibb.
Nem szeretbék oly világra ébredni, hogy azt tapasztaljam, szívemet jégpáncél borítja és minden mozgás élet meg lenne benne fagyva...

Büszkeség és balítélet

Jane Austin könyvét is nagyon szeretem, de a best of számomra ez a sorozat. Eszméletlen színészi gárda, gyönyörű táj és egy szeretnivaló történet.
Szerintem végtelen sokszor megtudnám nézni...pláne így vizsgaidőszakban...:) De tényleg kellemes egy olyan világba kerülni a nagy tanulási maratonok között, ahol hatalmas és gyönyörű épületekben élnek az emberek, lovakkal/lovaskocsikkal közlekednek, bálokra járnak. Szeretem azt is, hogy ez nem az a tipikus szerelem első látásra történet, hiszen Lizzy kifejezetten ellenszenvesnek, gőgösnek tartja Dary-t, aki ráadásul még nővére szerelmét is megpróbálja tönkre tenni. Persze itt mindenkinek meg van a maga jó és rossz tulajdonsága (még neki is), de a történetben végig fejlődnek, változnak. Egyszóval imádom. A romantikus énem ugyebár...de azért egy Darcy-t én is elfogadnék XD.

Szorgalmi zárása

Általában az ilyet facebookon szoktam csinálni, de idén csak az évvégén szándékozom ott összesíteni az élményeket, amikor már a terepgyakorlataim is meglesznek.
Nézzük miket mondhatok el erről a félévről:
- megismertem új embereket, és nem egy barátom lett
- néhány évfolyamtársamat is megismertem közelebbről, és ennek igazán örülök, mert nagyon kedvesek
- a gyakorlataim nagyrészét imádtam, rengeteg poén és jó hangulat volt az órák többségén, na meg jó társaság
- az éllettanra végződő tárgyakkal nem vagyok kompatibilis
- ha nincsenek közös óráid a másikkal, nagyon nehéz összefutni vele, bár nem lehetetlen, és mindkettőtöknek akarnia kell
- 8 km futás kínzás, még jó időben és szép környezetben is
- néha megéri optimistának lenni, és ha azt mondod reggel, hogy csodálatos napod lesz, akkor az be is jöhet
- nem szabad feladni, mert sosem lehet tudni
- nem érdemes elkeseredni azon, mi nem sikerült (ráadásul a saját hülyeségem miatt, bár ezt egy fokkal könnyebb elfogadni, mint ha csak a tanár kedve miatt lenne), azt kell nézni, amit elértél, és ki tudja...lehet hogy a helyzetből még jó is sülhet ki
- roppant elkeserítő otthon úgy tanulni, hogy már rajtad kívül mindenki alszik (még a mcska is!), te meg valami érthetetlen folyamatábrát próbálsz bemagolni, mert megérteni esélytelen :D
- elképzelhetetlenül nagyszerű barátnőim vannak, akikért csak hálás lehetek
- mindenkin nem tudok segíteni, még ha szeretnék sem
- meg lehet oldani, hogy ne csak tankönyvet és jegyzetet olvasson az ember, bár ahhoz napi rend és annak betartása szükséges
- tudni kell rangsorolni
- egyszer sikítófrászt fogok kapni attól a mondattól : Ez életed legszebb 5 éve.
- nem árt ismerni a magad és főként mások határait
- jó tudni, hogy még ha fel is pislákol bennem az irigység, akkor sem hatalmasodik el, és képes vagyok őszintén örülni a másik sikerének (bár azért még kell csiszolni a dolgon)
- a szakdolgozás elkezdése nem is olyan könnyű, mint azt képzelné az ember
- a narancsos sört sem fogom szeretni
- bármit megtudok tanulni 4 óra alatt, csak motiváció kell :D
- továbbra is utálok fázni
- meg kell tanulnom bízni annyira másokban, hogy megmutassam azt, aki vagyok, ne csak azt lássák, amit megtanultam eljátszani (ezen még igen sokat kell dolgozni)

Összességében azt hiszem ennyi. Még élek, volt egy elég húzós hetem, és lesz még pár. Történtek jó dolgok is, és rossz dolgok is, de a jók többségben vannak :).