Már egy ideje gondolkozok az előítéleteken, a diszkrimináción, véleményalkotáson. Mindenkiről alkotunk véleményt, kialakítunk egy képet. Ez a kép vagy egyezik a valósággal, vagy nem. Legtöbbször ez utóbbi áll fent. A kérdés csak az, hogy vajon pozitív irányban ferdítünk, vagy negatív irányban? Nem mindegy, hogy milyen csalódás fog érni minket, és a másiknak se teljesen közömbös a dolog, pláne ha a közelebbi társaságodban van benne.
Hogy miért pont most agyalok ezen? Több olyan embert is megismertem most közelebbről, akikről volt egy kialakított képem, és ez gyökeresen megváltozott. Jól jártam, mert én pozitív értelemben csalódtam bennük. Már ha lehet ezt így mondani. Aztán jobban belegondoltam, lehet hogy ők ugyan nem tudják/tudták mi volt eredetileg a hozzáállásom hozzájuk, de mégis milyen jogon ítéltem el őket egy kiragadott momentum alapján? Mikor én magam sem szerettem sose, ha valahova már jó előre felcímkézve kerültem. Mindegy, hogy te vagy a jó kislány, a tanár kedvence, az osztály cafkája, az iszákos, a csaló, hazudozó stb. Ezek a jelzők nem írják le a tényleges személyiségedet, mégis, hosszú-hosszú időre meghatározzák a többiek hozzád való közeledését, a helyzetedet. Ezek mellett lehetsz te bármi, mégis, ez fog világítani a homlokodon, míg valami tényleg gyökeres változás be nem következik, vagy be nem kerülsz egy új közösségbe. Új lapok, új címkék.
Nem szeretjük az ismeretlent, félünk tőle, ezért is igyekszünk megismerni, feltérképezni. Ez így van embertársaink esetében. Amíg nem tudom ki vagy, azt sem tudom, hogyan viszonyuljak hozzád. De ha már van némi kapaszkodóm, akkor a szociális interakciók is beindulhatnak. Vagy nem, ha éppen kollektív kiközösítés folyik, ugyebár.
Ebben éljük mindennapjainkat, miközben a ránk irányuló előítéleteket utáljuk, ám mi magunk is legalább ugyanannyit gyártunk egy nap alatt, csak éppen másokra. De az nem bűn...hiszen mindenki így csinálja.
Hogy ki lehetne-e belőle lépni? Biztosan. Nem könnyen, de kell lennie valamilyen útnak rá. És mégis, én sem tudok ez alól kiszabadulni. Persze lehet, hogy csak addig fog ez zavarni, míg élénkek lesznek a felborított elképzelések, aztán majd szépen elfelejtem ezt, és újra címkézni fogok én is. A haver, a barát, a nyafka, az idegesítő, a főnök...
Vajon milyen lenne egy olyan világban élni, ahol ha valaki rám néz, nem azt kezdi el latolgatni milyen lehetek, és épít fel egy hamis fellegvárat, hanem őszinte érdeklődéssel közeledik felém, hogy előbb megismerjen? Ha nem kellene a már korábban megalkotott képekkel küzdenünk nap, mint nap?
Ha azok lehetnénk, akik vagyunk, és nem görcsösen próbálnánk egy elénk vetített ábrándképnek megfelelni? Arról nem is beszélve, hogy annyira jók, szépek, okosak, tehetségesek stb sosem leszünk, mint ahogy azt elvárnánk. Csalódás nekik, csalódás nekünk, s jön majd az önvád, elkeseredés. Mennyi görcstől tudnánk magunkat megóvni. És mennyivel nyugodtabbak lennénk. Én legalábbis biztosan. :D.
Szóval, ha azon vesszük magunkat, hogy valakiről pár mondat, pár perc alapján akarunk ítéletet alkotni, álljunk meg egy percre. S gondoljunk bele, érdemes? Nem lenne egyszerűbb megismerni rendesen?
A legnagyobb barátságok is így kezdődnek, nemde? ;)
