Egy hét összecsapása

A mai bejegyzés egy ömlesztett valami lesz :D.

Ezt a hetet itthon töltöttem, ugyanis kiderült, hogy övsömöröm van. Nos, hamar rájöttem, hogy ez tényleg nem a legkellemesebb betegség. Már a tudat is olyan dühítő, hogy a saját gyerekkori bárányhimlőm (!) aktiválódik újra...szóval kétszer szívat meg...kész röhej. Amellett, hogy fájsz, amire a fájdalomcsillapító csap pillanatnyi enyhülést hoz, és persze azt sem este, amikor igazán szükséged lenne rá, de viszketsz (főleg miután a doktornő közölte, hogy ne vakard a pöttyöket...eskü, addig nem is viszkettem egy cseppet sem), és foltos vagy. Már pedig pöttyösnek csak két dolgot szeretek: a bögrémet, amit egyszer ajándékba kaptam, és a túrórudit. Magamat kevésbé. A hét eléggé összefolyt, és lassan telt, nem csináltam mást, mint a 3 aktuális dolgozatomra tanultam, és ezzel kb. a nap 80%-a el is ment, bankba mentem pénzt költeni, postára a leveleimért. Egyedüli megszakítást a szerdai mocsok szar nap jelentette, ahol megírhattam egy zh-t (szerintem a halálom sem mentett volna fel alóla), kaptam még tanulni valót (mert ami otthon volt, az nem volt elég), és találkoztam barátommal. Khm...ellehet képzelni milyen jó volt, ha este úgy értem haza, hogy csak bebújtam az ágyamba, és kacérkodtam a gondolattal, hogy téli álmot alszok, és mindenki hagyjon békén. Azért a hétvége felé javult a helyzet, beszélgettem barátokkal (volt kivel csak neten, volt akivel élőszóban is). És végre majdnem gyógyultnak nyílváníthatom magam! Már csak foltjaim vannak, amiket több-kevesebb lelkesedéssel kenegetek...egy fehér löttyel, ami bőrre kerülve szinte rögtön szárad, és porzik, ergo ellehet képzelni hogy néznek ki tőle a ruháim, illetve hámlaszt. De még hogy. Remélem a bőröm bírja majd a lépést vele :D.

Hogy itthon ne unatkozzak, a macska szórakoztat...legalábbis úgy éjfél tájt. Nem tudom ki hogy van vele, de én olyankor nem vagyok túl megértő, és nincs idegzetem a hülyeségre...vagyis roppant rosszul toleráltam, hogy neki állt fészket építeni, az ágyam mögött, újságokból. Biológus lelkem, rögvest ellenkezett, de magyarázhattam én neki, hogy ő macska, szóval ne akarjon fészket építeni...nem tudtam meggyőzni. Talán előző életeinek egyikében tollas bestia lehetett, és rossz életvitele miatt a büntetése az, hogy macska testben született újjá. Miután némi fújás, karmolászás, szitkozódás árán kioperáltam a fészekből, neki állt játszani. Hajnal fél egykor. Velem. Eredmény: kicsuktam a szobámból. Győzelmem édes íze két órán keresztül tartott ki, amikor édes szőrmókom rájött, hogy felmenői között valószínűleg vakond, kaparó darázs és hód is volt, így a zárt ajtón keresztül próbálta magát rágni és kaparni. Természetesen hangtompító nélkül. Vereségem teljes tudatában keltem fel ismét, és nyitottam ki neki az ajtót, miközben lelki szemeim előtt vízióként megjelent, ahogy kitekerem a nyakát. De önuralmam töretlen volt, így a jószág életben maradt. Hálából a hátam közepén elhelyezkedve, egy motort is megszégyenítő hangon kezdett berregni, dorombolni, jelezve, hogy elégedett az életével...

A jövő hetem enyhén kaotikus volta, már most megrémiszt, főleg a hétfő nevezetű napé. Egy zh-á és egy előrehozott vizsga. Jujj. Aztán, hogy mi lesz utána, előre kíváncsi vagyok...vagy talán nem is. Néha úgy érzem, az élet újra és újra próbára tesz, hogy képes vagyok-e újra és újra ugyanazon ajtó kinyitására...őszintén szólva már lassan unom. Vészesen közeleg a perc, amikor egyszerűen fogom magam, és nem csak becsukom, de még be is reteszelem, és a hétfejű sárkányt küldöm, hogy őrizze. Aztán lehet nagyokat pislogni kérem szépen. De lesznek kellemes percek is, egy kedd esti találkozó, szerdai vadasparkozás (bár itt félek, hogy fagysérüléseket szerzek). Csütörtök estére kacérkodom egy sütizés tervezésére, ha nem jön össze, akkor talán korai hazajövetel...

Ajándékozásról

Nem tudom ki hogy van vele, de én szeretek ugyan ajándékot kapni, hiszen ez azt jelzi, hogy fontos vagyok neki, gondolt rám. De sokkal-sokkal jobban szeretek adni. Jó látni, hogy a másik örül annak, amit csináltam, vagy vettem neki. Illetve a másik igen fontos ok, hogy én egy elég zárkózott személyiség vagyok, és még a számomra igazán fontos embereknek sem tudom szóban kifejezni mit jelentenek nekem. Hogy mennyivel szebbé teszik a napomat, jobbá tesznek engem. Erre használom a verseket, novellákat, meséket és az ajándékokat. Velük tudom kifejezni azt, amit máskor nem tudok, mert összeszorul a torkom, zavarba jövök, félek.
Így érthető, hogy már szinte szeptemberben bevagyok zsongva és listát írok arról kinek és mit akarok csinálni.
Mivel nem elég a cirka 23 fő, még a moly-on is részt veszek az ajándékozásban, mert ajándékozni, pláne könyvet, na az jó dolog. Már meg is kaptam a kiszemeltemet, akinek a héten szerintem le is vadászom az ajándékát :).
Egyetlen dolog van, amit nem szeretek az ajándékozásban, az az ötletelés. Amíg azon stresszelek, hogy kitaláljam a megfelelő dolgokat. És ezt nem könnyítik meg az ismerőseim. Két véglet van.
1. Ne vegyek neki semmit, nem szeretne semmit stb.
2. Bármit veszek, vagy csinálok, annak örülni fog.
Mit ne mondjak, egyikkel sem vagyok kisegítve. :D Az elsőre azért nem hallgatok, mert hogy az istenben tudnám neki másképp megmutatni, hogy fontos, ha sose adnék neki ajándékot? Még ha nem is nagy dolgokat, csak amit tőlem kitelnek. De akkor is. Neki csinálom.
A második meg olyan, hogy én is ezt mondom néha, pedig közben tudom hogy mit szeretnék. Szóval nem hiszem el, hogy nincs valami amit tényleg szeretnének. Mellesleg sose lehet tudni, jól járnak-e azzal, hogy teljesen rám bízzák a döntést. :).
Az idei ajándékok nagy része már kialakult ötlet szinten. Sőt már elkezdtem meg is venni a hozzájuk valókat. Remélhetőleg össze is tudom őket rakni. Még sose csináltam, de egyszer mindent el kell kezdeni. Szóval indulhat a hétvégi pepecs munka, meg a további vadászat a maradéknak...

Elmélkedés a barátságról

Mindenkinek szüksége van barátokra. Mindenkinek. Mert különben azt veszi észre, hogy egyedül marad a világban. És tapasztalatból tudom, nem kellemes érzés. A barátok azok, akik fényt és meleget visznek a sötét éjszakákba. Akikkel együtt nevetünk, vagy épp együtt sírunk. Kitárgyaljuk velük az élet dolgait, a pasikat, a tanárokat, aktuális problémáinkat.
Egy ilyen kapcsolatot féltve kell őrizni, mert egész életünkön keresztül kísérnek. Még ha néha változnak is a személyek, akik velünk együtt lépkednek az élet rögös útján.
Visszagondolva az eddigi barátaimra, és a mostaniakra...azt kell mondjam, elég vegyes a felhozatal. Voltak és vannak a komolyabb, józanabb, csendesebb típusok. Akik a realitás talaján tartanak, akkor is, ha én nem akarom :D. Vannak a pörgősek, akik bármikor szívesen csinálnak valami közös programot. Az átmenetek, akik kicsit ilyenek is, és olyanok is. Na meg a már-már túlságosan is hiperaktívak, akik néha az ember agyára mennek, de velük egész a kép.
Annyi ember. Mind alakított rajtam valamit. Sokat tanulunk a másiktól. Változtatjuk egy kicsit a másik gondolkodásmódját, ízlését. Persze az a jó, ha nem teljesen akarjuk megváltoztatni a másikat. Csak mutatunk neki valamit, amiről úgy gondoljuk tetszeni fog neki. Vagy bejön, vagy nem...
Sosem szerettem középpontban lenni, így néha kissé megdöbbenten figyelem azt a -számomra rengeteg- embert, akik körbevesznek a jelenben és tényleg fontosak nekem. Akár egy album, úgy őrzöm mosolyukat, nevetésüket, hangjukat. A közös pillanatokat.
Persze semmi sem lehet tökéletes. Így mindig vannak kisebb összezördülések, mosolyszünetek. Haragudtam már én is, és haragudtak már rám is. De amíg tovább tudunk ezen lépni, amíg érdekel, mi van a másikkal, addig nem hiszem, hogy aggódni kellene.
Hogy most miért is elmélkedek ezen? Nem tudom. Talán mert állítom össze, kinek is akarok ajándékot adni és mit is. Vagy mert a tegnapi délutánt az egyik legközelebbi barátnőmmel töltöttem...nem tudom.
Csak annyit tudok, hogy semmiért nem adnám oda azokat a pillanatokat, amikor egyszerre fejezünk be egy mondatot, együtt nevetünk valamin a barátokkal.
Jó veletek :).

Szünet, egyetemistaként

Végre valahára! Itt a szünet. Szerintem több száz egyetemista ajkait hagyta el egy megkönnyebbült sóhaj péntek este. Az utolsó héten még e belünket is kihajtották belőlünk, így hát mindenki epedve várta a szünetet. Még én is :). Persze azt hisszük, hogy mennyit fogunk mi majd pihenni rajta. Meg találkozunk a rég nem látott baráti körrel. És bulizunk. Na meg utolérjük magunkat. Aham. Szép elképzelés.
A péntek délután és a hétvége nagyjából így nézett ki számomra:

Magyarul nem csináltam mást, mint döglöttem. Na jó, zenét is hallgattam mellé és olvastam. És nem a jegyzeteimet. Ám minden jónak vége szakad. Ma már szembe kellett néznem bokros teendőim listájával...nem sok kellett hogy elfussak előle. De összeszedtem magam, és neki fogtam. A mai napom tehát leginkább ilyen volt:

A hétfői órák anyagát kezdtem el átnézni. Aztán angolozás (nyelvtan, mert azzal is néha bajban vagyok...hallgatás, bár ez most kifejezetten élvezetes volt :D, aztán szó tanulás), belekontárkodtam a tételekbe is...viszont a szakdolgozat adatösszeírásra már csak a fejem ráztam...kösz nem. Majd máskor...hogy mikor, az egy igen jó kérdés. Ha rajtam múlna sosem...:D. De azért valahogy csak belepaszírozom majd az időmbe...
Így aztán fáradtan vettem tudomásul, hogyha egyetemista az ember lánya, a szünetek nem egészen arról szólnak, mint régen. Ilyenkor is tanulni kellene (az már más kérdés, hogy nem feltétlenül tesszük is azt), karácsony környékén vizsgázunk, akárcsak szilveszterkor...és még sorolhatnám. Haj...

Szárnyak

Szárnyakat szeretnék Istenem!

Szárnyakat! De kérni csak halkan merem.

Elrepülni messze, hol nem jártam még soha,

felszállni a magasba, hol vár a csillagpalota.

Fentről nézni azt, hogy rohan az élet,

míg én fent szépen elüldögélek.

Felhők tetején járva, napsütésbe nézni,

csillagtóból fényfolyadékot inni.

Szárnyak nélkül élek, léptem tétova,

csak tekintetem emelem fel az égboltra.

Sóvárogva nézem, hogy repülnek mások,

míg én csak akadályokat és láncokat látok.

Este a csillagokat nézve halkan fohászkodom,

szárnyaimat ha lesznek, el soha nem hagyom.

Álomra hajtom a fejem, lehunyom a szemem,

s imámat magamban ismét elrebegem.

Szárnyakat szeretnék Istenem!

Szárnyakat! De kérni csak halkan merem.

Elrepülnék messze, hol még nem jártam soha,

Felszállnék magasba, hol vár a csillagpalota.

Ősz...

Mivel beköszöntött a tényleges ősz (vagyis a hulló falevelek nézegetése közben meg akarok fagyni), frissítettem a blog kinézetét is.
Nem tudom ki hogy van vele, de ez az évszak nem a kedvencem...ugyanakkor tagadhatatlanul meg van a maga varázsa...és még több lenne, ha nem ekkor kellene zh dömpingre készülni.
Így hát miközben napközben forró teát, este pedig forró csokit szürcsölgetek, könyv helyet a jegyzeteimet olvasgatom, és egyre idegesebben veszem tudomásul, hogy az idő rohan, és még semmit sem tudok.
De a színes leveleken átszűrődő fénysugarak, a napfényben ragyogó víztükre azért némileg kárpótól. S miközben a dideregve tovarohanó embereket figyelem, elgondolkozok. Ez a tevékenység általában cseppet sem örömteli, mindig valami változtatandóra lyukadok ki. Például, bármennyire is igyekszem, mindenkire nem jut időm. Vagy legyen hosszabb egy hét, vagy a napok...mert bárhogy sűrítgetek, bármennyire is megfeszülök valaki mindig kimarad a szórásból. Ráfoghatnám, hogy azért, mert alig van közös óránk, de ez így nem teljesen igaz. Ahogy az sem, hogy amikor nekem van szabadidőm ők nem érnek rá, és fordítva. Ezek csak részigazságok. Hogy mi a valódi igazság? Nem egészen vagyok benne biztos. Így abban se, hogyan tudnék ezen változtatni. De valamit muszáj lesz. Még akkor is, ha néha úgy érzem, teljesen feleslegesen próbálkozom, mert még az enyémnél is vastagabb falakon akadok fenn, vagy éppen csupán azért kell a társaság, hogy ő tudjon valakihez beszélni...
De én se vagyok tökéletes, nincs is jogom arra, hogy ítélkezzek mások felett. Mégis megteszem, bár leginkább csak magamban.
Na, de ezen a két héten és az őszi szünetben majd igyekszek előrelépést összehozni. Majd meglátjuk sikerül-e.
Addig pedig a napfényes, ám hideg napokon vergődöm keresztül, és próbálom nem elfelejteni miért is csinálom.

Őszi falevél

Őszi falevél hullik, s megigézve nézem,

mily varázslatos táncot lejt a légben.

Jobbra libben, balra libben, a helyét nem leli,

tán ezért érzem úgy, hogy leszállása nem örömteli?

Így keringünk mi is, keressük a helyet,

ahol végleg megpihennünk lehet.

Ám akár a falevél, úgy mi sem leljük helyünk,

gyakran ezért kompromisszumokat teszünk.

Elhitetjük magunkkal, hogy ez volt a végcél,

még akkor is, ha szívünk jelzi, ő nem ezért él.

Ilyenkor aztán eljő a mi halálos telünk,

ahol már csak fagyos csendet és sötétet lelünk.

Elfelejtünk nevetni, elfelejtünk élni,

nem marad más, csak mindentől félni.

Nem látjuk a szépet, nem leljük a fényt,

barátaink társaságában sem érezzük a reményt.

Őszi szél fúj, teli a tél igéretével,

én mégsem hagyok fel a reménykedéssel.

Táncom lejtem tovább, keresve a helyem,

s kapaszkodom a gondolatba: Úgyis meglelem!