Elvárások...mindenki életében megtalálhatóak, mint megannyi kötél vesznek körbe minket, és szorítanak gúzsba. Hányszor hallottad már azt, hogy ha te nem vársz el magadtól valamit, akkor semmire sem fogod vinni az életben. Hiszen így van egy cél, aminek elérésére törekedsz. Azt azonban nem mondják, hogyha elértük azt a célt, mit kezdjünk a csalódottság érzésével. Mert az elvárás közben mi elképzeljük a dolgokat, milyen érzés lesz, ha ott leszünk és megkapjuk, amit már oly régóta várunk. Csupa kellemes és felemelő érzés...melyet gyakran a valóság meg sem közelít. Na ez az igazi pofára esés. És még csak számon sem kérhetünk senkit...
Ezeknek az elvárásoknak megfelelni gyakran nehéz, vagy egyenesen lehetetlen. Mégis, mintha valamiféle sport lenne, úgy állítunk magunknak elvárásokat...sőt másokkal szemben is támasztunk. Ez alól persze én sem vagyok kivétel...de pont ezért mondhatom...teljesen felesleges.
Életünk elejétől kezdve elvárások között teszünk minden lépést. Kezdetben tőlünk várják el a rokonok, szülők, orvosok, hogy megfelelő ütemben fejlődjünk, mi legyen az első szavunk, megtegyük az első lépéseket...aztán hogy jók legyünk a bölcsiben, oviban, okosak, ügyesek, önállóak...stb legyünk. Én kb innentől emlékszem arra, hogy mik voltak az én elvárásaim. Pl.:Az általános iskolával szemben, a felnőttéválással szemben...hát...nemigen jöttek be :D. Az iskola nem volt annyira hej, de szuper, a felnőttlét meg nem az az akadálymentes élet, amit azt akkor képzeltem.
De elvárásokat támasztunk mi is a családtagjaink felé, amiknek vagy megfelelnek...vagy nem. A barátoktól is bizonyos viselkedéseket akarunk tapasztalni, és ha ezektől eltérőek, már csak értetlenül ingatjuk a fejünket, miszerint: "Te ki vagy? Nem is ismerlek..." Ha kilépnek a nekik megálmodott keretekből, akkor jelentjük ki, hogy nem is igazi barátok, és utáljuk őket.
Na és persze a szerelem...elképzelünk egy habos-babos, rózsaszínű álmot...aminek legtöbbször tényleg semmi köze a valósághoz. Minden fontosabb pontját (első randi, első csók...) elképzeljük, ezzel már meg is van a viszonyítás, amihez majd utólag hasonlítjuk - vagy már közben - az élményt. És eközben szinte csak görcsösebbek leszünk, na meg elkeseredettek, keressük a hibát a másikban és magunkban, mert nem azt éreztük amit vártunk, sőt amit a világ elvárna tőlünk. Ez a frusztráció pedig a végén a másikon csattan...de tehet ő arról, hogy a fejünkben kialakított kép nem az, ami meg is történt? Nem.
Ez persze oda-vissza érvényes. Ahogy a lányoknak magas elvárásaik vannak, úgya fiúknak dettó...egyik nem sem jobb a másiknál, ahogy egyik korosztály sem, és egyetlen szerep sem. Gyerekként, tiniként, fiatal felnőttként, diákként, szerelmesként, feleségként, anyaként...mindig elvárunk vaéakitől valamit. Huh, már belegondolni is fárasztó. Ahelyett, hogy esélyt adnánk a pillanatnak, hogy a maga módján ugyan, de örömet okozzon. Lehet hogy a gyerek első szava nem az, hogy anya vagy apa...de mégiscsak beszél. Lehet, hogy a suliban nem te leszel a legjobb tanuló, de mégis olyan tárgyakkal foglalkozhatsz, ami érdekel (jó esetben), lehet hogy a barátok közül néhánynak nem egyezik a véleménye veled, vagy megvannak a saját problémái, de mégis ott van neked, lehet hogy a szerelmed nem tökéletes szőke herceg, de mégis szeret téged...
Akkor vajon miért nem tudunk ezeknek örülni? Miért nem akarunk csak úgy, a pillanatnak élni? Nem csak te, én sem, és ahogy a környezetem figyelem, a legtöbb ember sem. Kergetjük a délibábot, a rózsaszín álmot...megéri?
Őszintén szólva én megfogadtam, hogy visszafogom magam és legfőképpen az elvárásaimat, mert azok mindig csak csalódáshoz vezettek. Adok egy esélyt az életnek, hogy úgy legyen szép, ahogy akar. :D. Remélem sikerül...
