2014. július 28., hétfő

Vegyes


A labor utolsó hetében határozottan átéreztem a fenti bagoly állapotát :D. Befutott a csapat harmadik tagja, aki elvileg minket figyelve tanulta meg a lépéseket, hogy aztán majd egyedül is képes legyen végig vinni. Ühümm. Ez úgy nézett ki, hogy ők ketten várták, mikor mit mondok, hogy mit kell csinálni. Az első nap rájöttem, hogy piszkosul fárasztó a saját munkádra figyelni, közben magyarázni, és nézni hogy ők mit csinálnak, és már előkészülni a következő lépésekre. :D. Csak lazán.
Mondjuk annak ellenére mennyire féltem tőle, egész jól ment. Gondoltam én, kis naiv. A második nap végén elvesztem, mint szürke szamár a ködben. A harmadik nap pedig ki is derült, hogy igen, az RNS-t sikeresen elhagytuk. No comment.
Viszont a társaság, és a hangulat is nagyon jó volt, már ezért megérte a dolog. :D. Még ennyi beszólogatást :D.

Harag

Harag gyúlt bennem, s még mindig fojtogat,
láncaiba csavarva élem most a napokat.
Nem lenne szabad, én mégis uralkodni hagyom,
a békülni kívánó énem mélyen, s elnyomva tartom.

Csak egyszer éreznéd azt, mit én érzek, ha hagyod,
hogy úgy tűnjön én is csak egy program vagyok,
mit arrébb pakolsz, máskor folytatod,
mert úgyis ott vár, ahol éppen otthagyod.

Dühös vagyok, hogy ez még mindig így hat rám,
talán jobban járnék, ha megint befognám,
hisz tökéletes én sem vagyok,
de mondd, ily fájdalmat mikor okozok?



2014. július 12., szombat

Welcome to the laboratory

Az elmúlt két hetet leginkább labormunkával töltöttem az egyetemi városkában. Nincs ezzel semmi gond, leszámítva az első napokat, amikor az ember enyhe halálfélelemmel kocog befelé, és azért fohászkodik, hogy ne rontson el semmit, ne törjön össze semmit, és még a gépek se menjenek tönkre a keze alatt. Az már csak hab a tortán, hogy nem ártana érteni is mit csinálok és miért.
Az elmúlt napokat kb. így tudnám jellemezni:

2014. június 27., péntek

Mozi

Nem túl gyakran járok el moziba, bár az idén a baráti társaságnak és páromnak köszönhetően egész sokat javítottam az eddigi statisztikámon. Bár azt hiszem, a csúcs az idei hét volt, amikor is sikerült 2 filmet is meglesnünk.

2014. június 19., csütörtök

Évet zárunk :D


És igen, megértem ezt a pillanatot is amikor elmondhatom, kész az utolsó vizsga is. Ez azt jelenti, hogy van 12 napom pihenni, ami tömör gyönyör. Legalábbis nekem. Viszont gyorsan lejegyzem, mi az amit erről a félévről elmondhatok:

2014. június 3., kedd

Előítélet


  Már egy ideje gondolkozok az előítéleteken, a diszkrimináción, véleményalkotáson. Mindenkiről alkotunk véleményt, kialakítunk egy képet. Ez a kép vagy egyezik a valósággal, vagy nem. Legtöbbször ez utóbbi áll fent. A kérdés csak az, hogy vajon pozitív irányban ferdítünk, vagy negatív irányban? Nem mindegy, hogy milyen csalódás fog érni minket, és a másiknak se teljesen közömbös a dolog, pláne ha a közelebbi társaságodban van benne.

Hogy miért pont most agyalok ezen? Több olyan embert is megismertem most közelebbről, akikről volt egy kialakított képem, és ez gyökeresen megváltozott. Jól jártam, mert én pozitív értelemben csalódtam bennük. Már ha lehet ezt így mondani. Aztán jobban belegondoltam, lehet hogy ők ugyan nem tudják/tudták mi volt eredetileg a hozzáállásom hozzájuk, de mégis milyen jogon ítéltem el őket egy kiragadott momentum alapján? Mikor én magam sem szerettem sose, ha valahova már jó előre felcímkézve kerültem. Mindegy, hogy te vagy a jó kislány, a tanár kedvence, az osztály cafkája, az iszákos, a csaló, hazudozó stb. Ezek a jelzők nem írják le a tényleges személyiségedet, mégis, hosszú-hosszú időre meghatározzák a többiek hozzád való közeledését, a helyzetedet. Ezek mellett lehetsz te bármi, mégis, ez fog világítani a homlokodon, míg valami tényleg gyökeres változás be nem következik, vagy be nem kerülsz egy új közösségbe. Új lapok, új címkék.

Nem szeretjük az ismeretlent, félünk tőle, ezért is igyekszünk megismerni, feltérképezni. Ez így van embertársaink esetében. Amíg nem tudom ki vagy, azt sem tudom, hogyan viszonyuljak hozzád. De ha már van némi kapaszkodóm, akkor a szociális interakciók is beindulhatnak. Vagy nem, ha éppen kollektív kiközösítés folyik, ugyebár.
Ebben éljük mindennapjainkat, miközben a ránk irányuló előítéleteket utáljuk, ám mi magunk is legalább ugyanannyit gyártunk egy nap alatt, csak éppen másokra. De az nem bűn...hiszen mindenki így csinálja.
Hogy ki lehetne-e belőle lépni? Biztosan. Nem könnyen, de kell lennie valamilyen útnak rá. És mégis, én sem tudok ez alól kiszabadulni. Persze lehet, hogy csak addig fog ez zavarni, míg élénkek lesznek a felborított elképzelések, aztán majd szépen elfelejtem ezt, és újra címkézni fogok én is. A haver, a barát, a nyafka, az idegesítő, a főnök...

Vajon milyen lenne egy olyan világban élni, ahol ha valaki rám néz, nem azt kezdi el latolgatni milyen lehetek, és épít fel egy hamis fellegvárat, hanem őszinte érdeklődéssel közeledik felém, hogy előbb megismerjen? Ha nem kellene a már korábban megalkotott képekkel küzdenünk nap, mint nap?
Ha azok lehetnénk, akik vagyunk, és nem görcsösen próbálnánk egy elénk vetített ábrándképnek megfelelni? Arról nem is beszélve, hogy annyira jók, szépek, okosak, tehetségesek stb sosem leszünk, mint ahogy azt elvárnánk. Csalódás nekik, csalódás nekünk, s jön majd az önvád, elkeseredés. Mennyi görcstől tudnánk magunkat megóvni. És mennyivel nyugodtabbak lennénk. Én legalábbis biztosan. :D.

Szóval, ha azon vesszük magunkat, hogy valakiről pár mondat, pár perc alapján akarunk ítéletet alkotni, álljunk meg egy percre. S gondoljunk bele, érdemes? Nem lenne egyszerűbb megismerni rendesen?
A legnagyobb barátságok is így kezdődnek, nemde? ;)