Halottak napja

Temetőbe érve a sírokat nézem,

íme itt az ünnep, lelkeket idézem.

De csak idézném, mert nem lehet,

itt nem látsz mást, csak pénz helyet.

Rohannak az emberek, s mindent megvesznek,

csak épp a lényeget, a tiszteletadás, mit felednek.

Elég a mécses? Neki több van! -s már ideges,

miért van az, hogy minden ünnep, mint egy kirakat, oly üres?

Szürke égen a viharfelhők tova rohannak,

örvénylő varjúsereg koncertje ad a horror hangulatnak.

Lassan már várom, hogy jöjjenek a zombi seregek,

s vadásszanak ránk, hogy agyakat egyenek.

Se zombik, se gonoszok, s az ördög sem itt lebzsel,

a gyerek sereg a cukros sátor felé hömpölyög, s leskel.

Gumicokor íze árad el a nyelvemen,

s mögötte múltam egy darabját meglelem.

Egy búcsúpillantás a temetői kertre,

hol tán lelkek keringenek elveszve.

Emlékezzünk rájuk, erről szól a fáma,

erről kellene szólnia a világnak máma.



Az első hó

Emlékszem, hogy kicsiként mennyire vártam,

hogy a havazást végre élőben is lássam.

E vágy mára jócskán megkopott,

de ez az első havazás mégis megfogott.

Vattacukor méretű pelyhek az égen,

tündértáncot lejtve repülnek szépen.

Puhaságot visznek a kemény világba,

fehérre mázolt ruhát adnak a fákra.

De ja, mily borzalom, oly rövid éltük,

hosszú maradását gyermekként hiába reméljük.

Nem marad más, csak a latyak és a pocsolya,

szürke világ, szürke felhők vigasztalan nyoma.

Szürkeség...

A szürke és, s világ bágyadtságát érzem,

a nyár melegének emlékét hiába idézem.

Hideg szél fúj, s lomha felhők szállnak,

újabb pofont adva lelkem borús hangulatának.

Két ásítás között a telefont felveszem,

s percenként az óra mutatójának mozgását lesem.

Mókuskerék, mi fogva tart. Nem ezt vártam,

mikor gyermekként a jövőmet kitaláltam.

S mégis, néha itt is vannak szép napok,

bár tény, hogy hideget-meleget is kapok.

A jövő bizonytalansága belém mar és űz,

a könyvek és a nyelv bennem új reményláncot fűz.

S ha jön az idő, majd pergetem a szemeket,

makacsul bízva a jövőre nevetek.

Szomorú ég, ki most reám nézel,

igazán megdobhatnál néha egy kis fénnyel.

De hallgatsz némán, magadban borongva,

én meg itt ülhetek, napfényes nyárról álmodozva.

Itt az ősz

Nem vesztem el véglegesen, csak egyszerűen semmi érdemleges nem történik velem, amióta a munka világában élek. Monoton napjaim a felkelés-munka-otthon pihenés-alvás-felkelés körében zajlanak, amit az olvasás, angolozás, barátokkal találkozás tör meg egy kicsit. Erről meg minek írjak? :D.
A hosszú hétvége azért kicsit izgalmasabb volt, színházban jártam, Budapesten barangoltam, rég nem látott ismerőssel találkoztam. A végeredménye kisimult idegek, boldogság, és nagy mértékű izomláz :D. De megérte. Ha mese, vagy vers születni fog, azt úgyis felteszem majd. De mostanában kerül az ihlet, hiába lobbannak fel bennem ötletszikrák, a megvalósítás nem jön össze, szóval egyelőre érjétek be ezzel, ami fent van. Remélem mindenki kellemesen töltötte az elmúlt napokat, sokat tudott pihenni, és felkészült az újabb tanulós, munkás hétre.

Közelgő tél

Ballag az ősz, s én szomorkásan nézem,

lajstromozom mit hozott, s mit visz el tőlem.

Elviszi a szép időt, a reggeli nap fényét,

myári napok melegének hevítő emlékét.

Jő a tél, lassan lépked,

batyujába a következőt hozza néked:

A fagyos hideget, a ködös hajnal titkát,

a sötétséget, mely életrekelti fantáziád szárnyát.

Hozza majd a havat, mi ropog a lépted alatt,

s fehér színével mindent szentté avat.

S elvileg jön még vele az ünnep melege,

mikor érzed azt, hogy a másik szeret-e.

S hogy jó lesz-e vagy rossz, azt még nem látom,

szép legyen és békés, én csak ezt kívánom.

Dönteni kell

Egy sötét erdőben bolyongva,

az árnyékoktól borzongva,

csak némán lépked az ember lánya,

ha a helyes utat nem találja.

Mert mi a helyes?-kérdi némán,

a választ szívében sem találván.

Hisz az ész mit mond, csupa értelem,

míg a szív válasza színtiszta érzelem.

Botladozva hát eme dzsungelben,

küzd önmagával a lelke legmélyében.

Segíteni itt másnak nem lehet,

csak mellette állhat, de mást nem tehet.

Jöhet bármi, boldogság vagy szívfájdalom,

ha szükséged van rá, a kezed fogom.

Sétálok veled az erdő mélyén,

Szívünk legbelső rejtekhelyén.

Hét napjaihoz való viszonyom :D

Hétfőn csak szenvedek,

az órára meredek.

Első napja a hétnek,

a tanulás, s munka menetének.

Kedden már nevetek,

könnyebben lépkedek,

hiszen ebbe is belejön az ember,

hogy reggelente korán fel kel.

Szerda a középpont, mit várhatsz,

innentől kezdve visszaszámlálhatsz.

Várhatod, hogy végre jöjjön a nap,

amikor nincs más, csak az, hogy ágyban maradj.

Csütörtök már lassan múlik el,

s magadat folyton figyelmeztetni kell,

hogy a tanárra/munkára odafigyelj.

S jő a péntek és én rosszul vagyok,

mert az óra lassan jár, s még mindig nem otthon vagyok.

Majd szinte futva rohansz haza mert várod,

kit szemed és szíved oly régen nem látott.

A szombat a kánaán, mit oly nagyon óhajtottál,

nincs túl sok okod arra, hogy az ágyból kimásszál.

Egész nap pihensz, s barátokkal trécselsz,

Egy esti bulin vajh mit merészelsz?

Vasárnap a semleges, mikor már érzed,

lassan újra feléd kúszik a végzet.

S bár még lógatod a lábad, már tervezed,

következő szombaton a helyed majd meg hol leled.